A labdarúgásért rajongók részére exkluzív interjút készítettem Berendi Pállal, a magyar labdarúgás élő legendájával, a Vasas egykori labdarúgó kiválóságával, aki mesélt arról, hogy milyen kapcsolatban volt Puskás Ferenccel, hogyan esett ki labdarúgó válogatottunk az 1958-as világbajnokságról, illetve egy örök szerelemről: a Vasasról.

Berendi Pál 1932. november 30.-án született Budapesten. Labdarúgó pályafutását a Goldberger SE csapatában kezdte 1946-ban, 1952 év elején pedig a Budapesti Vasashoz szerződött a keménységéről is híres fedezet.

Pali bácsi, hogyan kezdődött a „profi labdarúgó pályafutása”?
– Az egész mintha csak ma történt volna, 1952 legelején igazoltam a piros-kékekhez, és már a tavaszi első fordulóban pályára is léptem bajnoki labdarúgó mérkőzésen.

Tudomásom szerint a bemutatkozását követően szinte kirobbanthatatlan lett a csapatból. Igaz ez?
– Ön nagyon jól tájékozódott, hiszen 1968-ig pontosan 382 mérkőzésen léptem pályára a magyar első osztályban. Ez a szám azért is magas, mert abban az időben csak tizennégy csapatos volt az NB.I.

És a magyar válogatottban hány mérkőzés szerepel a neve mögött?
– A válogatottban 24 alkalommal szerepeltem, amire a mai napig nagyon büszke vagyok. De úgy érzem hogy a tudásom alapján akár jóval több mérkőzés is juthatott volna nemzeti színekben.

Ezt hogy érti?
– Ennek a dolognak két összetevője is van…

Türelmesen hallgatom.
– Először is az „Aranycsapat” idején nem volt könnyű bekerülni a válogatottba, nekem is „csak” 1956-ban sikerült, pedig már az 1952-es Helsinki olimpiára készülő keretben is szerepeltem. Bemutatkozásom a Népstadionban 100 ezer néző előtt a jugoszlávok elleni 2-2-re végződő mérkőzésen történt (1956.április 29.-én így állt fel a magyar nemzeti csapat: Gellér-Buzánszky, Mátrai, Lantos-Bozsik, Berendi-Budai II, Kocsis, Tichy, Puskás, Fenyvesi). Másrészt, amikor csúcsformában játszottam akkor bizonyos okok miatt mellőzött lettem a nemzeti csapatnál, de erről nem szívesen beszélnék.

Mondana azért mégis valamit?
– Annyit tennék hozzá az előbbiekhez, hogy azokban az években szinte mindig én voltam a legjobb a posztomon, sőt az 1960-61-es szezonban az „év labdarúgójának” választottak Magyarországon védőjátékos létemre! Ennek ellenére az 1962-es chilei világbajnokságról csak álmodhattam, hiszen utolsó alkalommal 1960-ban Belgium ellen szerepeltem a magyar válogatottban.

Az 1958-as labdarúgó világbajnokságon viszont játszott, mi is történt akkor?
– Ez hosszú történet, vágjunk bele. A világbajnokság nagyon rosszul sikerült számunkra, pedig az előjelek mást mutattak. Válogatottunk, az „Aranycsapatból” megmaradt játékosokkal, illetve néhány új labdarúgóval kiegészülve vonult be a Tatai edzőtáborba. A hangulat kiváló volt, úgy éreztük, sokat hozhatunk ki magunkból. Hát így utaztunk el a svédországi világbajnokságra ahol végül négy mérkőzés jutott nekünk (sorrendben: Wales 1-1, Svédország 2-1-es vereség, Mexikó 4-0 ide és végül a rájátszás a csoportból való továbbjutásért ismét Wales ellen 2-1-es vereség) és kiesés a csoportból. Én két mérkőzésen játszottam (a Wales elleni első mérkőzésen és Svédország ellen).

Mi vezetett a kieséshez?
– Két mérkőzést emelnék ki. A svédek ellen nagyon gyengén játszottunk de még így is lett volna lehetőségünk. Történt ugyanis, hogy 1-0-ás Svéd vezetésnél a második félidő elején Tichy Lajos óriási gólt lőtt (kapufáról pattant be de a játékvezető valószínű kapufának látta és nem ítélt gólt), mi már kezdtünk ünnepelni, a svédek viszont az ellentámadásból fél perc múlva betaláltak, 2-0. Ezek után mi még rúgtunk egy gólt, a svédek viszont elhibáztak egy 11-est, a vége így lett 2-1-es svéd győzelem. A másik mérkőzés a walesiek elleni rájátszás amikor is hibát hibára követtek el a fiúk, a legnagyobb hiba viszont 1-1-es állásnál történt, Grosics és Sárosi nem értették meg egymást, Grosics Gyula rosszul vagy rosszkor gurította ki a labdát Sárosinak, de az már nem jutott el hozzá, mert a walesiek támadója Medwin rácsapott és a kapuba vágta a labdát. A végeredmény 2-1 oda, mi pedig utazhattunk haza a Vb-ről.

A magyar válogatottról már beszéltünk, most mondanék önnek egy szót: Vasas. Mit jelent ez önnek?
– Örök szerelem számomra ami meghatározta, illetve meghatározza egész életemet. Itt lettem igazi futballista, ezzel a klubbal nyertem bajnokságokat, magyar kupát, nemzetközi kupákat. Itt lettem elismert és megbecsült ember. Sok szép emlékem fűződik e klubhoz ahová a mai napig kötődök.

Említene néhány mérkőzést vagy eseményt?
– Természetesen, szinte minden a fejemben van. Elsőként az 1956-os Közép-Európai-Kupagyőzelmet említeném, amikor három mérkőzésen dőlt el a kupa sorsa mivel az itthoni döntetlen után Bécsben is döntetlent játszottunk a Rapid Wien ellen. A harmadik mérkőzésre a Népstadionban került sor több, mint 100 ezer néző előtt. A Vasas – Rapid végeredménye 9-2 volt, és a kupa a miénk lett. Az ezt követő esztendőben aztán bajnoki cím (ami a klub történetének az első bajnoki címe volt) és ismét megnyertük a KK-t. Az 1957-58-as szezonban aztán a BEK-ben vitézkedtünk egészen az elődöntőig, ahol aztán a címvédő Real Madrid állított meg minket (Madridban kikaptunk 4-0-ra aztán itthon a Népstadionban 2-0-s győzelmet arattunk). Kiemelném még az 1960-61 és az 1961-62-es csapatunkat, itt már beépültek azok a fiatalok akik az 50-es évek végén kerültek a csapatba ( pl. Mészöly, Farkas, Ihász ), bombaerősek lettünk. Később nyertünk még két bajnokságot és két KK-t. Amik még szép emlékek, azok a Dél-Amerikai utazásaink, azok közül is a chilei Hexagonal torna 1968-ban, amit veretlenül nyertünk meg, de ez már labdarúgó játékos pályafutásom legvégére esett.

Most pedig beszélgessünk néhány személyes dologról, sztoriról. Ki adta önnek a „Botond” becenevet és miért?
– A becenevemet Illovszky Rudolf ragasztotta rám, keménységem és harciasságom miatt még valamikor az 50-es években.

Honnan ez a kemény mentalitás?
– 10 éves korom körül szinte minden télen jégkorongoztam a nálam jóval erősebb, idősebb srácokkal. Talán onnantól fogva lettem harcias és kemény.

Volt labdarúgó példaképe vagy olyan játékos akire felnézett?
– Ez nehéz kérdés hiszen sok kiváló futballista volt akkortájt. Ha viszont egy személyt kell megneveznem akkor Hidegkuti Nándor nevét említeném. Egy szóval jellemeztem volna őt: „világklasszis” és ebben minden benne foglaltatik, az ő játéka tetszett a legjobban.

Úgy tudom Puskás Ferenccel is kimondottan jó volt a viszonya.
– Ez így volt.

Megosztana velem egy történetet?
– Egy sztori a sok közül: A válogatott kerettel készültem amikor az öltözőben szoba került hogy kinek mennyi a havi fizetése. Abban az időben a válogatott játékosok fizetése egytől-egyig kétezer forint körül mozgott és más dolguk nem volt „csak” edzésre és mérkőzésre jártak. Ennek ellenére én általában délig a munkahelyemen tartózkodtam és utána mentem edzésre, mindezt nyolcszáz forinttal jutalmazták havonta. Mikor ezt társaimnak elmondtam azt hitték viccelek, de én mondtam ha az kell nekik én a fizetési papíromat is megmutatom nekik. Erre „Öcsi” közölte hogy ez így nem mehet tovább és közbenjárásával (ő volt közülünk akinek szinte mindenhova bejárása volt és mindent el tudott intézni, hiszen Ő volt Puskás Ferenc az „Aranycsapat” kapitánya) egy nap alatt duplájára emelték a fizetésemet.

Szép kis történet! Lépjünk egyet. Ön sohasem vágyott rá hogy külföldi nagycsapatban játsszon?
– Nem. Pedig voltak ajánlataim elhiheti.

Megkérném említsen egyet.
– A Vasassal külföldön játszottunk amikor is két úr megkeresett a Real Madrid részéről.

Ki volt az a két úr?
– Östreicher Emil és Santiago Bernabéu.

Mi történt ott és akkor?
– Közölték velem, szeretnének a Real Madrid mezében látni és hogy ezt nyomatékosítsák, aláírásomért felajánlottak 100 ezer dollárt. Az akkor óriási összeg volt, rövid gondolkodás után megköszöntem és visszautasítottam az ajánlatot.

Miért?!
– Ha akkor én kint maradok, a családomat biztos hogy meghurcolták volna itthon, továbbá én a Vasasban nagyon jól éreztem magam, és nem szerettem volna egy év eltiltást sem.

Végül még egy kérdés. Labdarúgó játékos pályafutása befejeztével, edzőként több csapatnál is megfordult. Volt-e kedvenc tanítványa?
– Igen. Több játékos is van aki közel állt illetve áll a szívemhez, de a kedvenc az mindig is Izsó Ignác volt, akivel többek között együtt dolgoztam amikor Illovszky Rudolf segédedzőjeként dirigáltam az 1976-77-es, mai napig az utolsó bajnokcsapatát a Vasasnak.

Berendi Pál játékosként 5-szörös magyar bajnok, 1-szer nyert magyar népköztársaság kupát illetve 4-szer közép-európai kupát. Pályafutása alatt és után számtalan egyéni díjat, elismerést kapott. Ezek közül kiemelkedik az „év labdarúgója” cím 1960-61, a Sportszerűségi díj 1967-ből és az Életműdíj 2007-ből. Még aktív játékosként megszerezte az edzősködéshez szükséges papírokat és 1968-tól a Vasas utánpótlásnál kezdte edzői karrierjét. Később megfordult vezetőedzőként a Budapesti Spartacusnál, Budaörsön, és a BEAC-nál. Ezután évekre ismét a piros-kékeknél tevékenykedett Illovszky Rudolf segédjeként a nagycsapatnál. Aztán Kuvait következett ahol az egyik klubcsapat kispadján töltött két évet. Magyarországra hazatérve ismét szeretett klubjánál a Vasasnál kezdett dolgozni és azóta is teszi ezt töretlenül, jókedvvel a mai napig.