Vannak labdarúgók, akik csodálatos karriert futottak be, de úgy érzik, hogy tehetségük és az elvégzett munka alapján, sokkal többre lettek volna hivatottak. Ebbe a kategóriába tartozik a pécsi labdarúgó legenda Rapp Imre is.

Rapp Imre 1937-ben született Dunaföldváron, és „hosszú” utat tett meg azért, hogy állandó helyet harcoljon ki magának a gólvonalon. Ez többé-kevésbé sikerült is neki, így találkozásunk alkalmával volt miről kérdeznem az egykori kiváló labdarúgót.

1. rész.

Hol és mikor kezdődött a pályafutása – kérdeztem Rapp Imrét?
- Az én pályafutásom 1952-ben kezdődött Dunaföldváron ökölvívóként. Abban az időben viszont szinte lehetetlen volt álláshoz jutni, mint ökölvívó, ezért az ottani edző azt mondta, hogyha lemegyek futballozni, akkor lesz állásom. Ez így is történt, én elkezdtem látogatni a labdarúgó edzéseket, és ebből kifolyólag kaptam munkát egy maszek autószerelő műhelyben.

Hogyan sikerült végleg lerakni a bokszkesztyűt, és csak a labdarúgásra összpontosítani?
- Az úgy történt, hogy amikor megye-válogatott bokszoló voltam, akkor bunyóztam egy sokszoros válogatott ellen, akit kiütöttem. A bíró mindjárt azt mondta nekem, hogy nem voltam szabályos, erre én felbosszantottam magam és kiütöttem a bírót is. Ezek után eltiltottak, és hát így lett belőlem végleg futballista.

Ez időben mikorra tehető?
- A labdarúgást 1954-ben kezdtem a megyei I. osztályban, Dunaföldváron.

Hogyan alakult a pályafutása a későbbikben?
- Nem sokkal később Dunaföldvárról Paksra vittek, ahol 2 évet védtem szintén a megyebajnokságban. Jó kis csapatunk volt, hiszen az akkori megye I. erősebb volt, mint a jelenlegi NB.II. A védés is egyre jobban ment, már ifi koromban megye-válogatott voltam. A jó teljesítményemnek köszönhetően megkerestek a Fraditól, így hát felmentem Budapestre, de 1 hónap után bejelentkezett értem a kapusgondokkal küzdő Kaposvári Kinizsi, és mivel a két klub között együttműködés volt, ezért rögtön költözhettem is Kaposvárra, ahol a harmadik meccs után már NB.II.-es válogatott lettem. Tehát ragyogóan ívelődött felfelé a pályám. Aztán 1959-ben ismét aláírtam a Ferencvároshoz, csak hát akkor ott óriási problémák voltak, lakást nem tudtak biztosítani, nekem pedig nem volt időm lakásra várni, mivel nős voltam és volt egy gyermekem, így végül nem vállaltam a feladatot. Rövid időn belül Tatabányáról hívott a Lakat Karcsi bácsi, méghozzá azzal a szándékkal, hogy kellene nekik egy második számú kapus a Grosics Gyula mögé.

Elvállalta?
- Voltak igényeim, amit biztosítottak, ezért cserébe aláírtam.

Ha nem veszi tolakodásnak, akkor megkérdezném: milyen igényei voltak?
- Én úgy gondolkodtam, ha nem lehet az enyém az 1-es számú mez, akkor legalább jövedelmező legyen az, hogy „tartaléknak” írjak alá. Számomra a legfontosabb kérdés a lakás volt. Azt Tatabányán megkaptam, továbbá papírra fektették, hogy ugyanazt megkapom, amit a Grosics Gyula – fizetés, prémium – ha játszom, ha nem. Ezen felül bányajárás juttatást, kalóriapénzt, és még sorolhatnám, hogy mi mindent kaptam Tatabányán.

Említette, hogy amit kért azt megkapta a Tatabányai klubtól, cserébe az aláírásáért. Ezért megkérném, jellemezze, hogy milyenek voltak a körülmények akkoriban a Tatabányai Bányásznál.
- A Tatabányai Bányásznál rengeteg sok pénz volt. Szerintem akkoriban, egy NB.I.-es klubnál sem voltak olyan jó fizetések, mint Tatabányán. Volt ott egy igazgató, a dr. Gál István, akinek nagyon sok pénze volt, és ő azt mondta, hogy amíg a több mint 10 ezer dolgozót foglalkoztató bányánál, a dolgozók nagy részének a sport, a labdarúgás az életük, a szórakozásuk, addig ő olyan sportolókat hozat ide, olyan fizetésekért, akik garantálják az eredményeket, illetve az emberek felhőtlen szórakozását.

Hogyan érezte magát a „bányászvárosban” és milyen volt a csapat?
- Tatabányán jól éreztem magam, és úgy gondolom, hogy nagyon jó csapat jött ott össze. Hogy miért? Mert közel volt Pesthez, illetve az edzőnknek, Lakat Karcsi bácsinak volt egy szemlélete. Ő nem nevelt játékosokat, hanem kész labdarúgókat hozott a klubhoz, mivel volt rá módja és lehetősége is. Több pesti nagycsapatnál, voltak olyan egykori válogatott labdarúgók, akiket mellőztek, ezért a Lakat tanár úr megkeresésére örömmel mondtak igent. Ezek után már az eredmények sem maradtak, maradhattak el. Azokban az években többször a vidék legjobbjai voltunk a bajnokságban. Hazai pályán pedig, kimondottan jó eredményeket értünk el, nem egyszer, gólokkal nyertünk a fővárosi csapatok ellen.

Tatabányán közel 5 évig futballozott, mégis a korábbi statisztikákban „csak” elvétve szerepelt első osztályú mérkőzés a neve mögött. Miért?
- Először is ugyebár, második számú kapusnak szerződtem oda. Ennek ellenére én úgy gondoltam, hogy előbb vagy utóbb eljön az én időm, hiszen a Grosics Gyula is kiöregszik, illetve nekem is egyre jobban ment a védés. Ha nagy ritkán megkaptam a bizalmat, akkor maximálisan éltem a lehetőséggel, mivel amikor védtem, többször a mezőny legjobbjának választottak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Grosics világklasszis kapus volt, tehát őt kiszorítani szinte lehetetlenségnek tűnt. 1962-ben, amikor a Gyula visszavonult, akkor megkaptam a régóta várt lehetőséget, de balszerencsémre megsérültem, akkor hozta a Lakat Karcsi bácsi a klubhoz Gelei Józsit, aki jól teljesített, ezért a kapuban ragadt, én pedig felépülésem után ismét a kispadon találtam magam.

Miként dolgozta fel az újabb mellőzést?
- Egy idő után, már nem volt számomra elfogadható ez az állapot, ezért váltottam és 1965 évelején a Pécsi Dózsához igazoltam, majd eldöntöttem, ha én még egyszer a gólvonal elé állhatok, akkor történjék sérülés vagy bármi más, én nem adom át a helyem a kapuban, a pályafutásom végéig.

Folytatás következik.

A folytatásban megtudhatjuk, hogy milyen is volt belülről nézve a magyar válogatott az 1960-as, 70-es években, hogy miért lett Rapp Imre végérvényesen „vidéki” kapus, illetve hogy az egykori kiválóság mit gondol a magyar labdarúgás mai helyzetéről.