07 október 2010 ~ 1 Comment

Rapp Imre – a pécsi labdarúgó legenda vallomásai – 2. rész

Vannak labdarúgók, akik csodálatos karriert futottak be, de úgy érzik, hogy tehetségük és az elvégzett munka alapján, sokkal többre lettek volna hivatottak. Ebbe a kategóriába tartozik a pécsi labdarúgó legenda Rapp Imre is.

Rapp Imre 1937-ben született Dunaföldváron, és „hosszú” utat tett meg azért, hogy állandó helyet harcoljon ki magának a gólvonalon. Ez többé-kevésbé sikerült is neki, így találkozásunk alkalmával volt miről kérdeznem az egykori kiváló labdarúgót.

2. rész.

Tehát Tatabányáról lekerült Pécsre. Volt-e a Pécsi Dózsán kívül más kérője, és ha igen, akkor mi az, ami a pécsi csapat mellett döntött?
- Bevallom, hogy szívesebben igazoltam volna egy fővárosi csapathoz, de a pécsi ajánlatra egyszerűen nem lehetett nemet mondani, kaptam egy lakást és a fizetésemre sem lehetett panasz. Miután aláírtam Pécsre, megkeresett a Vasas, de a szerződésemet már nem lehetett semmisé tenni, hát így lettem végleg „vidéki” kapus.

Úgy tudom, hogy mégis védett néhány mérkőzést piros-kékben.
- Igaz hogy aláírtam Pécsre, de 1965 év elején Illovszky Rudi bácsi kölcsönkért és kivitt a Vasas csapatával egy Dél-amerikai tornára, amit megnyertünk és a védés is jól ment. Mondták is a pesti csibészek, hogyha fővárosi csapatnál védenék, akkor sokszoros válogatott lehetnék, én erre azt válaszoltam, hogy gyerekek nem Pesten, hanem Pécsen kell megmutatni, hogy mit tud az ember.

Hogy érezte magát az első hónapokban a Pécsi Dózsa csapatánál, mennyi időre volt szüksége a beilleszkedésre?
- Én rögtön beilleszkedtem, hiszen nem voltam már „zöldfülű” és az edzőnk is a kezdetektől bizalmat szavazott nekem. Rövid időn belül megszoktam a várost és a csapatot, illetve a csapat is gyorsan megszokta, hogy én állok a gólvonalon. Tatabányán azt szoktam meg, hogy a mérkőzés elejétől a végéig irányítom a csapatot a kapuból. Amikor lekerültem Pécsre ez a mentalitás a játékosoknak szokatlan volt, ezért leültem a srácokkal és megbeszéltem velük hogy „itt néma gyerek nem játszik” ha én esetleg káromkodom, ezt vagy azt mondok, akkor azt vegyék úgy, mintha azt mondanám, légy szíves. Tehát Pécsen hamar beilleszkedtem, és 10 évet védtem zsinórban, amire a mai napig büszke vagyok.

És a pécsi kapuban olyan jó teljesítményt nyújtott, hogy rövid idő elteltével az ország egyik legjobb kapusaként beszéltek önről.
- Pécsről végül is állandó tagja lettem a válogatott keretnek és én voltam az országban az első kapus, aki 10-est kapott a Népsport osztályzatai alapján.

A pécsi évek alatt sok szép élménnyel gazdagodott, kiemelne közülük néhányat?
- Mindenképpen említésre méltó az 1970-es őszi kupamenetelésünk. Az 1. fordulóban a román Craiova csapatán viszonylag könnyen átjutottunk, majd következett a világhírű Newcastle United. Az angol csapat nagyon erős volt, nem sokkal előtte vették meg 200 ezer fontért, a csapat klasszisát, Davist. A kinti mérkőzésen 2-0-ra kaptunk ki úgy, hogy érzésem szerint erőn felül teljesítettünk. Következett a visszavágó hazai környezetben. A mérkőzés előtti napon kimentem megnézni az edzésüket, nagyon magabiztosnak tűntek az angol játékosok. Én személy szerint nagyon féltem a mérkőzéstől, de amikor a hosszabbítás után a 11-esekre került a sor, akkor azt mondtam a társaimnak, hogy meglátjátok itt ma mi fogunk továbbjutni. Igazam is lett, igaz a továbbjutásunkhoz az is kellett, hogy az angolok egy büntetőt a lécre vágjanak, kettőt pedig én hárítottam. Olyanok voltunk, mint amelyik macska be van szorítva, megijedtünk, karmoltunk, így szerencsével sikerült győznünk és továbbjutnunk. A Newcastle labdarúgói, a mérkőzés utáni állófogadáson a szó szoros értelmében, sírtak. A 3. fordulóban a vérprofi labdarúgókból álló Juventus ellen itthon egy balszerencsés – lőttünk két kapufát – mérkőzésen 1-0-ra kikaptunk. Torinóban is rúgtunk kapufát, sőt egy 11-est is elhibáztunk, ezek után az utolsó 10 percben kikaptunk 2-0-ra. A kupasorozat után nagyon jó hírneve lett a Pécsi Dózsának.

Hazai bajnoki mérkőzésről esetleg van-e valamilyen érdekes története?
- Nem is egy! Még az 1960-as években történt, hogy Tatabányán vendégszerepeltünk és kikaptunk 7-0-ra. Mérkőzés után odajött hozzám a Lakat Karcsi bácsi és kérdezte – Mi van hajas baba, nem fáj a derekad a sok hajolgatástól? – Mondtam neki, hogy igaz, kaptam egy hetest, de nem fáj. Mit ad isten, később ismét Tatabányán vendégeskedtünk és nyertünk 1-0-ra, mellékesen hozzátenném, hogy nagyon jól ment a védés. Meccs után gyorsan beszaladtam az öltözőbe, lefürödtem, és elindultam a hazaiak öltözője felé. Már messziről hallom, hogy a Lakat mester kiabál, üvölt a labdarúgóival, erre én szép óvatosan bekopogok, kiszól: – Ki az? – Én pedig szép lassan benyitok, ahogy meglátott, megállt a mester kezében a notesz és megkérdezte: – Mit akarsz hajas baba? – Én meg megkérdeztem tőle, hogy Karcsi bácsi nem tudod mi volt az eredmény? Ő abban a pillanatban káromkodva földhöz vágta a noteszét, és azt mondta: – Várjál, felmegyünk a klubba, megiszunk egy kisfröccsöt! – A játékostársaim már a buszon ültek, amikor a Karcsi bácsi odament az edzőnkhöz, Kovács Imréhez és megkérdezte: – Elengeded a hajas babát? – Persze elmehet. – Ezzel az Imre bácsi is elismerte a teljesítményemet. Más szelek fújtak akkoriban.

Már az előbb említette a válogatottat. Közel 10 évig volt válogatott kerettag, de végül „csak” egy alkalommal léphetett pályára a nemzeti csapatban. Miért?
- Abban az időben a válogatottban való szereplés egy érdekes dolog volt. Az Illovszky Rudolfnak és a Baróti Lajosnak is megvoltak a saját emberei, tehát amikor én a Népsport osztályzatai alapján 10-esre védtem, akkor jöttek a gratulációk, hogy szép teljesítmény volt, de a válogatottban csak a padon jutott számomra hely, jobb esetben a B csapatban védhettem. Elmesélek egy történetet. Történt egyszer, hogy Ausztriába mentünk, de Sopronban szálltunk meg és tréningeztünk. A kapusedzés után lemegyünk, fürdünk, odajön hozzám az Illovszky Rudi bácsi és mondja: – Imre, milyen pechje van magának, hogy nem pesten véd. – Kérdem én: Miért mester? – Mert akkor több rutint szerzett volna! – Mester most komolyan mondja ezt? – Igen, tudja itt rendesebben lett volna foglalkoztatva. – Mondom, jó! Ha most válaszol a kérdésemre, akkor elismerem magát, aminek csak akarja. Figyeljen, van rengeteg bajnoki és kupamérkőzés a hátam mögött, többször elnyertem a legjobb kapus címet, számtalanszor szerepeltem a forduló válogatottjában, ha ez nem elég, akkor mit lehet csinálni, de egy valamire adjon választ! – Hát mondja! – Én senkit sem akarok lekicsinyíteni, de a Tamás Gyula Diósgyőrből, kézilabda kapus volt és válogatott lett. Nincsenek olyan eredmények a háta mögött, mint nekem. Magyarázza meg, hogy van ez? Nem tudott rá választ adni. A végén még odavágtam neki, hogy én a Lakat Karcsi bácsit tartom a legjobb edzőnek. Mindjárt fel is kapta a fejét és elkezdett magyarázkodni, hogy – tudja Imre… – Nem kell nekem magyarázkodni, nem vagyok már 20 éves gyerek. A Rudi bácsinak volt egy rossz tulajdonsága, akit nem csípett, az nem is került „tűz közelbe”.

1972-ben ott volt a labdarúgó Európa-bajnokságon illetve a müncheni olimpián is. Az Eb-n a negyedik, míg az olimpián a második helyet szerezte meg a csapat. Szép eredmények!
- Még szebb lett volna, ha védek akár egy percet is! Mindenesetre a mai napig nagyon-nagy büszkeséggel tölt el, hogy ott lehettem mindkét eseményen, még ha csak tartalék is voltam. Ezt mondom annak ellenére, hogy a válogatottal kapcsolatban sok keserűség maradt bennem. Az Európa-bajnokságról annyit, hogy akár meg is nyerhettük volna, de a harmadik hely mindenképp reális célkitűzés volt számunkra, ennek ellenére negyedikek lettünk. Az olimpia előtt pedig a Lakat Karcsi bácsi összerakta már a végső győzelemre esélyes csapatok, amikor hoztak egy új szabályt. Az új szabály értelmében lehetőség nyílt arra, hogy olyan labdarúgók is pályára lépjenek az olimpián, akik már játszottak világbajnoki mérkőzést, ez előtte lehetetlen volt. Ekkor jött Illovszky és mindjárt szét is vágott mindent. Ezek után a Rudi bácsi és a Karcsi bácsi nem is beszéltek egymással. A döntő meccs előtt is nagyon összevesztek. Meg is lett az eredménye, 2-1-es vereséget szenvedtünk az esélytelenebb Lengyelország ellen.

Végül 1973-ban, 36 évesen megkapta a lehetőséget, és debütálhatott a magyar válogatottban, az NDK elleni meccs volt az első és egyben az utolsó mérkőzése a nemzeti csapatban. Hogyan emlékszik vissza a mérkőzésre?
- Bemutatkozásom előtt lejátszódtak még olyan események, amelyek nem erősítették meg a hitemet abban, hogy valaha én még válogatott leszek.

Például?
- Például a Svédország elleni Vb-selejtezőmérkőzés előtt, megsérült a válogatott első számú kapusa, Géczi István. Nem örültem Pista sérülésének, de úgy voltam vele, hogy végre megkapom a várva-várt lehetőséget. Hát jó nagyot tévedtem! Hívattak a szövetségbe és közölték, hogy nem én fogok védeni, hanem, felsőbb utasításra a Bicskei, mert ő éppen jó formában van. Hozzáteszem, a játékostársaim kiálltak mellettem, ők is azt szerették volna, ha én védek. Na, mindegy. Eljött a mérkőzés napja és szegény Bicskei három gólt kapott, amelyekből szerintem „hatban” volt benne. A végeredmény 3-3 lett és így nem jutottunk ki az 1974-es világbajnokságra. Némi elégtételt jelentett, hogy még a külföldi lapok is azt írták: a válogatott a jó öreg Rapp-al kikerült volna a Vb-re. Aztán volt még egy mérkőzés Dánia ellen, amikor már melegíteni is elküldtek, de mégsem állítottak be. Ott aztán végleg betelt a pohár, lemondtam a válogatottságot! Azt mondtam, benne vagyok a korban és nekem arra nincs szükségem, hogy rendszeresen elhúzzák az orrom előtt a mézesmadzagot, aztán pedig mindig csak a nagy semmi, így hát úgy döntöttem, hogy válogatott szinten befejezem.

Ha befejezte, akkor végül hogyan lett válogatott?
- Úgy, hogy hívattak és közölték, nem mondhatom le a válogatott kerettagságot, hiszen a hazámnak szüksége van rám. Így végül egyszer védhettem a válogatottban, amikor már a „Jóisten” is megkérdezte, hogy ez az ember miért nem válogatott. Előtte már a nyugatnémetek, majd pedig Puskás is érdeklődött: – hogy miért nem te védesz?

Ha már itt tartunk! Milyen kapcsolatban volt Puskással?
- Az igazság az, hogy az Öcsi felesége Dunaföldvári volt. Amikor én Dunaföldváron futballoztam, akkor a pesti edzőnk lehozta a Honvédot Dunaföldvárra. Én védtem, kaptam is 15 gólt. Akkor, ott volt egy közös vacsora, a tiszti klubban, és ott összehaverkodtunk az Öcsivel. Majd 1965-ben, amikor a Vasassal a Dél-amerikai túrára mentünk, akkor Öcsi Madridban fogadott minket, és nekünk „csóró gyerekeknek” még adott is egy kis pénzt, hogy a repülőn meg tudjunk inni egy „jaffát” ami ugyebár whisky volt. Később Franciaországban játszottunk, amikor Párizsban, teljesen véletlenül összefutottunk, ahol az egész válogatott keretet megvacsoráztatta és az italokat is ő fizette. Szóval ilyen ember volt a Puskás Öcsi. Aztán mikor már Puskásék hazalátogattak, illetve hazaköltöztek Magyarországra, akkor néhány alkalommal találkoztunk, sőt az öregfiúk válogatottban is játszottunk.

Eléggé elkanyarodtunk Pécsről.
- Mint mondottam, 10 évet védtem Pécsen. Sok emlékezetes meccset játszottunk, főleg a fővárosi nagycsapatok ellen. Nagyon jól éreztem magamat a városban, sok barátot szereztem és a mai napig is Pécsen élek. A pályafutásomat – hozzáteszem, nem végleg – 1975 elején fejeztem be, az utolsó bajnokimat 1974 őszén játszottam. Én akkor úgy gondoltam, hogy bírom még, de a téli alapozás után közölték velem, hogy fiatalítanak és rám nincs szükség. Nehéz volt számomra megemészteni a klub döntését. Aztán szerveztek nekem egy búcsúmeccset, ahol az öregfiúk válogatott játszott a PMSC csapatával, én egy-egy félidőt játszottam mindkét csapatban.

Az előbb azt mondta, hogy befejezte a pályafutását, de nem végleg. Mit takar ez a kijelentés?
- Visszavonulásom utáni évben, megsérült a Kaposvári Rákóczi kapusa, Hegedűs Péter, így a kaposvári vezetők felkértek, hogy segítsem ki őket. Néhány mérkőzésre beugrottam a kapuba, így fordulhatott elő velem, hogy közel 39 évesen egyszer még a forduló válogatottjába is befértem.

Mivel foglalkozott a visszavonulása után, illetve mivel foglalkozik napjainkban?
- Az aktív játék befejezése után edzőként is dolgoztam, több alacsonyabb osztályú csapatnál. Később elhelyezkedtem a szakmámban és energetikusként dolgoztam. Jelenleg élem a nyugdíjasok mindennapi életét.

Így visszatekintve a hosszú és eredményes pályafutására, kitől tanulta a legtöbbet?
- Kaposváron az Avar Ricsi bácsitól, majd Tatabányán a Lakat Karcsi bácsitól és hát a Grosics Gyulától is sok mindent el tudtam lesni, mivel ő minden szinten világklasszis volt.

Volt-e példaképe?
- Példaképeim nem voltak, kapusként pedig senkitől sem féltem, viszont volt néhány olyan labdarúgó, akiknek a tehetségét és a játékát elismertem. Ilyen volt például az Albert, a Göröcs, a Bene, és a Farkas Jancsi. Ők olyan klasszisok voltak, hogy mind a klubjukban, mind pedig a válogatottban mérkőzéseket döntöttek el egy-egy megvillanásukkal.

Mi a véleménye a mai magyar futballról?
- Magyarországon jelenleg a futball egyenlő a nullával. Nálam a Nyilasi-ék, Törőcsik-ék után lezárult az a korszak, amit még futballnak neveztek. Régen még minden csapatban volt egy-két klasszis, napjainkban sajnos az egész magyar labdarúgásban nem találni ilyet.

Tartja-e a kapcsolatot a régi játszótársakkal?
- Egy évben kétszer fel szoktam menni Budapestre, ahol a régi Siposban találkozunk azokkal az egykori labdarúgókkal, akik szerepeltek valamelyik olimpián, ezek az olimpiai klub keretein belüli találkozók. Pécsen pedig alkalmanként a Móricz-al, és a Hernádi-val járunk össze. Elnosztalgiázunk a régi dolgokról, így jó szájízzel gondol az ember vissza arra, hogy mégis érdemes volt focizni, kapott az ember a labdarúgástól sok szépet, sok jót, mert végeredményben a futballon keresztül szinte az egész világot bejártam, amit mondjuk saját pénzből nem tudtam volna finanszírozni.

Ezek után nem maradt más, mint hogy további jó egészséget kívánjak önnek!
- Köszönöm.

Névjegy:

Név: Rapp Imre
Születési idő: 1937.09.15.
NB.I.-es mérkőzés/gól: 306/5
Válogatott mérkőzés/gól: 1/-

Csapatai:

Dunaföldvár (1954-ig),
Paks (1955-57),
Kaposvári Kinizsi (1957-59),
Tatabányai Bányász (1959-64),
Pécsi Dózsa (1965-1974 ősz),
Kaposvári Rákóczi (1976 tavasz)

Kiemelkedő eredményei:

Olimpiai Ezüstérmes és Európa-bajnoki 4. helyezett (1972 – nem lépett pályára),
Magyar Bajnoki Bronzérmes (1964 – nem védett)

One Response to “Rapp Imre – a pécsi labdarúgó legenda vallomásai – 2. rész”

  1. Weywara Gábor 22 augusztus 2011 at 10:08 Permalink

    Kedves Rapp Imre!

    Bocsánat,de két “nagy kopasz” volt Baranyában,Ön és az Apu.Igen fájt,hogy soha nem lett válogatott,mert az NDK ellen beégetés volt és megalázás.A Fatér Karcsi bácsi megmondta az igazat: “miért nem bíztak meg bennem?” Moszkva-0:3. Szarka,Fatér vagy Géczi.Jól választottak…
    Beszélhetünk egyáltalán magyar fociról…Röhej,hogy a két öreg is most lett a Nemzet Sportolója…Most voltam Dunaföldváron,egyből előkerült a híres emberek között.Mindig azt mondom,hogy az “öreg Rapp” tolókocsiban nem kapna ilyen szép gólokat,mint a Király.Állítom,ha vidéki focistákból csinálják meg a válogatottat,nem ide süllyedünk.Pl.Fejes,Wollek,Konrád,Rapp.És a Pécsről elcapcarált Tóth,Zombori,Kocsis.Az öreg Dárdai,hiszen Pécsről is ki lehetett volna állítani egy válogatottat.Nem hiszi el,de én éppen Ön miatt még mindig csak a Pécsnek szurkolok.Én biztos vagyok abban,hogy most is be merne állni a kapuba…A kis Dibusz gyerekkel majd hasonlót csinálnak,tessék megfigyelni.A Katzirz remélem nem felejti el,hogy Önnek mit köszönhetett,aztán Őt is elsöpörték.Maradok a régi nagy tisztelettel: W.Gábor


Szólj hozzá!