Disztl László 1962. június 4.-én született Baján. Az alábbi két részből álló interjú első részében, az egykori kiváló labdarúgó elmeséli, hogyan lett a Videoton labdarúgó csapatának tagja, milyen volt a hangulat az 1984-85-ös UEFA-kupa menetelés idején, illetve mi motiválta, amikor a Budapesti Honvédhoz szerződött.

Disztl László labdarúgó pályafutása – Videoton-tól a Videoton-ig – 2. rész >>

Szülővárosodban, Baján kezdtél el futballozni, aztán a középiskolai évek alatt már a Videoton ifjúsági csapatának voltál a játékosa. Hogyan és mikor kerültél Székesfehérvárra?
- Gyermekkoromban Baján, a grundon kezdtem el focizni, majd pedig a Bajai SK -ban. 14 éves koromban kerültem a Videotonba, a bátyám már ott játszott, így tudtam, hogy milyen viszonyok vannak, ismertem az iskolát, a csapatot, és ezért jelentkeztem a Vasvári Pál testnevelés tagozatos gimnáziumba. Egy tehetségkutató során is bejutottam a döntőbe, így tehát két ágról – kiválasztottak és jelentkezésem alapján – kerültem oda. 1976-80-ig futballoztam a Videoton utánpótlás csapataiban és 1980-tól a nagycsapatban játszottam.

Tehát 1980-ban bemutatkoztál a felnőtt csapatban tétmérkőzésen. Az akkori Videoton keretében, jó néhány kiváló játékos rúgta a labdát. Hogyan sikerült a bemutatkozásod, illetve hogyan tudtál állandó helyet követelni magadnak a csapatban?
- Úgy érzem nehéz bemutatkozás volt, mert tizennyolc éves voltam, és egy tizennyolc éves játékosnak nehezen adnak lehetőséget. Nekem szerencsém volt, hiszen pont akkor igazolt el a csapattól Kovács Józsi, aki a Videoton emblematikus figurája volt. Két dolog kellett ahhoz, hogy lehetőséget kapjak, az egyik tehát Kovács József eligazolása volt, a másik pedig Verebes József személye, aki akkor lett edző és nagy lelkesedéssel állt munkába. Ő szavazott nekem bizalmat. Azt mondta, hogy az első öt mérkőzésen akárhogy is játszok, mindenképpen bizonyíthatok, ez olyan bizalmat adott, hogy utána az egész szezont végigjátszottam, az első perctől az utolsóig.

Néhány évvel később, az 1983-84-es bajnoki szezonban, bronzérmet szerzett a Videoton, és kilépett a nemzetközi kupaporondra, ahol az 1984-85-ös UEFA-kupa menetelés során egészen a döntőig jutott a csapat, a hazai bajnokságban pedig sikerült ismét a harmadik helyre befutni. Jellemeznéd néhány mondatban az UEFA-kupa menetelést, illetve hogyan sikerült mindkét fronton – a nemzetközi kupában és az NB.I.-ben – helytállni?
- Nehéz volt, akkor még nem voltak ilyen bő keretek, mint manapság. Az egész alapja az volt, hogy akkor már két-három éve együtt játszott a csapat, ismertük egymást, és ehhez csatlakozott a Kovács Feri bácsi, az edzőnk, aki ezt a jól összeszokott csapatot a helyére rakta, megtalálta mindenkinek a helyét. Neki nagy része volt abban, hogy így össze tudtunk állni. A bajnokság és a kupaküzdelmek közül inkább a kupaküzdelmeken volt a hangsúly, arra koncentráltunk jobban. Az első mérkőzéstől, ahogy léptünk előre, egyre jobban nőtt az önbizalmunk, és egyre nagyobb volt a felénk irányuló figyelem. Az első mérkőzéseinken még nem számítottunk jó csapatnak, de amikor már megvertük a Párizst, a Partizánt, és összekerültünk a Manchesterrel, akkor itthon már egyre nagyobb Videoton láz lett. Ezek után már mi is elhittük, hogy jó csapat vagyunk és amellett természetesen szerencsénk is volt. Például a Manchester ellen is, amikor tizenegyesekkel jutottunk tovább, de egy olyan sorozatot produkáltunk, amely felejthetetlen, és máig büszkék lehetünk rá.

A döntő felemásra sikeredett. Itthon 3-0-s vereséget szenvedett a Videoton, ellenben Madridból 1-0-s győzelemmel tértetek haza. Az eredményen kívül, mi volt a két mérkőzés közötti különbség?
- Igen sajnos a hazai mérkőzésre pont úgy jött össze, hogy a sérülések és az eltiltások miatt elég tartalékosan álltunk fel. A mai napig nagyon sajnáljuk, hogy a Real elleni első mérkőzésen nem tudtunk az alap csapatunkkal felállni, ennek ellenére mégsem védekezni álltunk be, hanem próbáltuk megnyerni a meccset és erre fáztunk rá, mert mi támadtunk, a Real Madrid pedig rúgta a gólokat. Madridban már a visszavágóra az igazi kezdőcsapatunkkal tudtunk kiállni, így sikerült nyernünk. Természetesen ők mondhatták, hogy 3-0-ra megnyerték az első mérkőzést és lazábban játszottak, de azt gondolom, hogy egy nagyszerű mérkőzés volt, amit sikerült 1-0-ra megnyernünk. A hangulat, az éremosztás, illetve a kupaátadás, és az utána lévő ünnepség felejthetetlen és csodálatos volt. Sajnos a kupát nem nyertük meg, de véleményem szerint az egész menetelés során a döntőbe jutásig, olyan teljesítményt nyújtottunk, ami fantasztikus!

1987 nyarán, – a testvéreddel együtt – átigazoltál a Budapesti Honvédba. Miért? Mi döntött a Honvéd mellett?
- Három oka volt. Az első ok, hogy a Videotonban nem igazán ment az utolsó év, és úgy éreztük – Péterrel -, hogy szeretnénk magyar bajnokcsapatban játszani. A másik az, hogy szerettem volna a válogatotthoz minél közelebb kerülni, stabil válogatottnak lenni. A harmadik ok pedig a külföldi szerződés volt. Abban az időben nem volt könnyű külföldre szerződni, ha visszanézzük, akkor kiderül, hogy nagy részben a fővárosi csapatokból igazoltak külföldre a játékosok. Így utólag úgy gondolom, hogy jó döntés volt a Honvédba szerződni, hiszen a három szempont ami vezérelt, azt két év alatt sikerült megvalósítani. A Honvéd játékosaként két bajnoki címet szereztem, a válogatottban is gyakrabban jutottam szóhoz, és a külföldi szerződés is összejött.

Folytatás következik…
A Disztl Lászlóval készített interjúm második része a Bruges-i „légiós” éveket, a válogatottban eltöltött közel tíz évet, majd a Videotonba (Parmalat) való visszatérést, illetve Disztl László eddigi edzői tevékenységét foglalja össze.

Disztl László labdarúgó pályafutása – Videoton-tól a Videoton-ig – 2. rész >>