10 február 2011 ~ 0 Comments

Danka Imre – pécsi legenda, aki az Aranycsapat kapuját is őrizte

Az elmúlt karácsonykor ünnepelte 80. születésnapját Danka Imre a Pécsi Dózsa egykori legendás kapusa, aki az Aranycsapat kapuját is őrizte néhány alkalommal. Úgy gondoltam, hogy felkeresem a korábbi kiváló kapust és készítek vele egy interjút. A találkozóra Bátor Zsolt barátommal mentem, aki sokat segített abban, hogy létrejött a találkozás Imre bácsival.

Danka Imre Szombathelyen született és végigjárva a lépcsőfokokat, a szombathelyi utcai bajnokságtól az NB.I.-en át a válogatott kapujáig jutott. Erről mesél most nekünk.

Hol ismerkedett meg a futball alapjaival és hogyan lett igazolt labdarúgó?
- Szombathelyen, már kölyök koromban rongylabdával futballoztam, majd amikor 1945-ben véget ért a háború, akkor Szombathelyen elindult a „mezítlábas” bajnokság, amit utcabajnokságnak hívtak, mivel minden utcának volt egy csapata. Ott figyeltek fel rám a bőrgyári szakszervezeti dolgozok és megkérték édesapámat, hogy hadd menjek a Bőrgyár csapatába védeni.

Meddig és milyen eredménnyel védett a Szombathelyi Bőrgyárban?
- Két évig őriztem a Bőrgyár kapuját. Kezdetekben még ifjúsági szinten bajnokságot is nyertünk, később pedig a felnőttek között sikeresen bemutatkozhattam. Jó játékomnak köszönhetően 1948-ban a Szombathelyi MTE kapusa lettem.

Milyen körülmények játszottak szerepet abban, hogy Ön, egy másik szombathelyi klubhoz került?
- 1948-ban a Bőrgyár, a Textiles és még egy szombathelyi alakulat egyesült és a három egyesületből lett a Szombathelyi MTE, ahol a vezetők kapusposzton, velem és a Fazekas Árpival – akivel később a válogatottban is együtt voltunk – képzelték el a jövőt.

1950-ben ismét klubbot váltott, miért?
- Ha jól emlékszem, akkor 1950-ben megalakult a Szombathelyi Honvéd és szükségük volt egy kapusra. Én hadköteles voltam, így hát az év októberében bevonultattak katonának és mivel Szombathelyen hadsereg nem volt, így én a helyi honvéd kórházban láttam el a feladataimat és onnan jártam ki a csapat edzéseire. A csapatban én voltam egyedül katona, a társaim polgári alkalmazottak voltak.

Akkoriban még három év volt a sorköteles katonai szolgálat. Hol folytatta a pályafutását a három év leteltével?
- Leszerelésem után, már ismert kapus voltam másod, illetve harmadosztályú szinten, így megkeresett az NB.II.-be frissen feljutó Székesfehérvári Építők, ahol lakást és állást ajánlottak a számomra és mivel én friss házas voltam, ezért lakásra és biztos állásra volt szükségem, ezért elfogadtam az Építők ajánlatát és örömmel mentem Székesfehérvárra védeni.

1955-ben nem átlagos körülmények között került Székesfehérvárról a Pécsi Dózsa csapatához. Mi állt a mondhatni „rázós” átigazolás hátterében?
- Egy évig voltam a Székesfehérváriak kapusa, majd az egyik játékostársammal együtt fel akartak vinni minket a Budapesti Spartacushoz. Alá is írtuk a szerződést, de az volt a baj, hogy napi szinten Fehérvárról kellett volna feljárni Pestre, mert lakást nem tudtak biztosítani és ez nekünk nem nyerte el a tetszésünket. Akkoriban lett a Komló edzője a Bodola „Dudus” és én megegyeztem vele, hogy Komlóra megyek futballozni. De én hiába döntöttem a Komló mellett, mivel abban az időben felülről irányított átigazolások voltak. Ez az én esetemben azt jelentette, hogy Pécsre a Pécsi Dózsához irányítottak, ahol a csapat éppen a kiesett az NB.II.-ből, de megkapta a Kőbányai Dózsának az NB.I.-es indulási jogát, ezért játékosokat szereztek, gyűjtöttek és kérték az MLSZ segítségét is, akik így Komló helyett Pécsre „vezényeltek”.

Tehát 1955-ben nemcsak ön, hanem a pécsi klub is újonc volt az NB.I.-ben. Milyen debütálásban volt része önnek a Pécsi Dózsában, a Dózsának pedig az első osztályban?
- Az első néhány mérkőzésen a tartalék csapat hálóját őriztem, a nagycsapat viszont a Szombathelyi Haladás elleni 3-0-s győzelemmel debütált az NB.I.-ben. Az első csapat kapujába úgy kerültem oda, hogy a tartalékoknál három fordulón keresztül nem kaptam gólt, a „nagyok” pedig a 2. és a 3. fordulóban is vesztettek, így a 4. fordulóban a Bp. Honvéd ellen már én álltam az első csapat kapujában. A Honvéd elleni meccs előtt meg voltam egy kicsit szeppenve, hiszen az akkori Honvéd világverő csapat volt, mi több az Aranycsapat nagyobbik részét a Honvéd játékosok alkották, ám számomra lámpalázam ellenére is nagyon jól sikerült a mérkőzés. A másnapi újságok azt írták, hogy ritkán látott jó kapusteljesítményt nyújtott Danka. Tehát az NB.I.-es bemutatkozásom kiválóra sikeredett – Pécsi Dózsa-Bp. Honvéd 2:0. Ezek után 1-0-ra nyertünk Csepelen, majd 0-0-át játszottunk Szolnokon. Onnantól kezdve sikerült állandósítanom a helyem a pécsi kapuban.

Ezek után a híres Aranycsapat kapuját is védhette néhány alkalommal!
- Jó formámnak köszönhetően a válogatottba is bekerültem, méghozzá úgy, hogy a Grosics Gyula és a Gellér Sanyi az Aranycsapat első és második számú kapusa eltiltását töltötte és a Sebes Guszti bácsi a válogatott szövetségi kapitánya felfigyelt rám és nem sokkal később be is rakott a csapatba.

Tehát mondhatjuk, hogy az 1955-ös esztendő meghozta önnek az igazi áttörést, hiszen nem egészen két hónappal az NB.I.-es bemutatkozása után, a világ egyik legjobb válogatottjának a kapujában találta magát. Ez aztán a villámkarrier! Hol és mikor debütált a válogatottban?
- Először az osztrákok elleni mérkőzésen kerültem be a válogatott keretbe. Bécsben a Práter-stadionban az Oláh Géza védett, én kispados voltam és 2-2-es döntetlent játszottunk Ausztriával. Utána volt az északi „portyázás” ott már én védtem a négy mérkőzésünkből háromszor és ott Oslóban, Norvégia ellen mutatkoztam be a Magyar válogatottban.

Milyen volt az akkori Aranycsapat és hogyan fogadták Önt, mint „vidéki” kapust?
- Nagyon jó, összetartó társaság volt a mienk. Jó volt a közeg, azonnal sikerült beilleszkednem, csak szép emlékeim vannak arról az időszakról.

Milyen volt a kapcsolata Puskás Öcsivel? Azért kérdezem, mert hallani olyan szóbeszédet, hogy Puskás Ferenc követelte önt be a nemzeti tizenegybe.
- Nagyon jó volt a kapcsolat az Öcsi és én köztem, úgy érzem, hogy barátjának tartott engem. Az pedig elképzelhető, hogy szólt néhány jó szót az érdekemben, hiszen ő volt a csapat kapitánya és a Sebes Guszti bácsi sok mindenben kikérte a véleményét.

Végül amilyen hirtelen bekerült, olyan rövid idő után ki is került a válogatottból. Miért?
- A negyedik válogatottságom alkalmával, pechemre lesérültem. A skótok ellen játszottunk itthon a Népstadionban és ráugrottak a térdemre, így egy időre kidőltem a sorból. Később, amikor ismét számításba vettek volna, akkor többször sérüléssel bajlódtam, de a „B” válogatottban azért jó néhány alkalommal sikerült lehetőséghez jutnom, amivel véleményem szerint tudtam is élni. Ilyen volt például, amikor 1957-ben Moszkvában szerepeltünk a VIT-en, ahol a döntőig jutottunk, a döntőben pedig a szovjetek első csapatával szemben, sajnos alulmaradtunk.

A válogatott után térjünk vissza a Pécsi Dózsához. Ön 10 évet védett a pécsi lila-fehéreknél, egy szezon kivételével, végig az NB.I.-ben. Hogyan érezte magát a Dózsánál?
- Úgy gondolom, mindent elmond, hogy amikor az MTK kapusa a Gellér Sanyi szögre akasztotta a kesztyűjét, akkor itt voltak értem, fel szerettek volna vinni az MTK-hoz és később a Salgótarján is szerződtetni akart, de én Pécset semmi pénzért sem hagytam volna itt. Nagyon jól megértettük egymást a fiúkkal, összetartó társaság volt a mienk és futballozni is tudtunk. Sajnos néhány évig sérülések hátráltattak, hiszen porcleválás volt a térdemben, később pedig eltört a hüvelykujjam, de ha nem voltam sérült, akkor én voltam a csapat első számú kapusa, távollétemben pedig a Zengői Pista jó helyettesem volt.

1964-ben miért fejezte be a pályafutását?
- Fizikailag akkor már nem bírtam, közel 34 évesen úgy éreztem, hogy elég. A súlyomat sem tudtam tartani, meghíztam, így aztán a centerhalfunkkal, Kocsis Ernővel együtt hagytuk abba. A klub részéről szépen elbúcsúztattak bennünket, játszottunk egy meccset a Vojvodinával és Dózsás aranygyűrűt kaptunk emlékül.

A Pécsi Dózsa után futballozott-e még igazolt játékosként nagypályán?
- Visszavonulásom után a Pécsi Ércbányász kapusedzője lettem, ott néha besszálltam a fiúk közé a játékba, illetve később kispályán is szerepeltem néhány évig, de nagypályán igazolt labdarúgóként már nem védtem.

Mely egyesületeknél fordult meg, mint edző, kapusedző?
- A Pécsi Ércbányász után jó ideig nem dolgoztam a labdarúgásban, majd az 1990-es években a Pécsi Sophiane női csapatát irányítottam, később pedig néhány évig a megyebajnokságban szereplő Boda csapatának voltam a kapusedzője.

Dolgozott-e a keze alatt olyan fiatal tehetség, aki később kiemelkedett a magyar mezőnyből?
- Két kapust mindenképpen említenék. A Katzirz Béla és a Kovács Attila – akik válogatott kapusok is voltak – felkészülését ifjúsági szinten évekig segítettem.

Voltak-e példaképei, kedvenc edzői, csapata?
- A példaképem gyerekkoromban a szombathelyi kapus, Baumann volt. Kedvenc csapatom pedig mindig is a Szombathelyi Haladás volt. Amikor egymás ellen játszottunk, még akkor is kiegyeztem volna egy döntetlennel, de az 1962-63-as szezonban, amikor kiestek az NB.I.-ből, akkor ősszel Szombathelyen 1-0-ra, majd tavasszal Pécsen 2-0-ra vertük őket, akkor sírni tudtam volna.

Mivel teltek, telnek nyugdíjas évei?
- Amíg az egészségi állapotom engedte, addig volt kocsim és heti rendszerességgel jártam horgászni, de amióta egyre rosszabbak a lábaim, azóta már oda sem nagyon járok. Egy időben pedig éves összejövetelre jártam Pestre, ahol egykori és mai válogatottak találkoztak. Tavaly pedig itt Pécsen találkoztam jó néhány egykori játszótárssal.

Ezzel zárnám is a kérdéseim sorát és szeretném Önnek megköszönni, hogy fogadott minket és válaszolt a kérdésekre.
- Én köszönöm, hogy felkerestek.

Névjegy:

Név: Danka Imre
Születési idő: 1930.12.24.
NB.I.-es mérkőzés/gól: 140/-
Válogatott mérkőzés/gól: 4/-

Csapatai:
Szombathelyi Bőrgyár (1946-48),
Szombathelyi MTE (1948-1950 ősz),
Szombathelyi Honvéd (1950 ősz-1953 ősz),
Székesfehérvári Építők (1954),
Pécsi Dózsa (1955 tavasz-1964 ősz)

Kiemelkedő eredményei:
A Pécsi Dózsával nyert NB.II.-es, a Szombathelyi MTE csapatával pedig NB.III.-as bajnoki címet. Ezen felül négy mérkőzést játszott az Aranycsapatban, ahová bekerülni véleményem szerint szintén szép teljesítmény volt. 1957-ben a „B” válogatottal Moszkvában a VIT-en, ezüstérmet szerzett.

Szólj hozzá!