A pécsi futballszurkolók hetek óta egy kérdésre várták a választ. Vajon ki is lesz a PMFC labdarúgó csapatának vezetőedzője?

Kérdésükre november 18.-án a délutáni órákban kaptak választ, amikor is a klub bejelentette, hogy december elsejétől Várhidi Péter tölti be a vezetőedzői posztot. Kérdéseimre a volt szövetségi kapitány elmondta, hogy miként került Pécsre, milyen célokat szeretne megvalósítani a csapattal, illetve bemutatja az olvasóknak teljes edzői és játékos pályafutását a kezdetektől napjainkig.

Várhidi Péter a Szigetszentmiklósi TK vezetőedzőjeként néhány héttel ezelőtt óriási meglepetésre, 2-1-es győzelemre vezette csapatát és három ponttal gazdagodva, távoztak a Pécsi pályáról. Ezek után hogyan jött szóba az ön neve illetve, hogy történt a megkeresés a Pécsi csapat részéről?
– Váratlanul ért a dolog. Bérczy Balázs – aki Újpesten a játékosom is volt – keresett fel a klub képviseletében és felvázolta miről is lenne szó, én pedig igent mondtam a felkeresésre. Természetesen mielőtt munkába állok, még pontosítunk minden részletet.

Miért vállalta el ezt a feladatot és milyen célokat tart elérhetőnek új csapatával?
– Vannak kitűzött célok, ez nekem is motivációt jelent, elsősorban ezért vállaltam el ezt a feladatot. Egyébként örömmel jöttem a csapathoz és bízok benne, hogy eredményesen tudunk majd együttműködni. Természetesen legfőbb célunk, hogy feljussunk az első osztályba.

Mikor kezdi meg a munkát, és várható-e változás a játékos keretben?
– Ha minden a terv szerint halad akkor már november utolsó hetében tartok foglalkozásokat. A keret változásáról csak annyit mondanék, hogy a télen általában minden csapatnál van játékos mozgás. Nagy valószínűséggel ez nálunk sem lesz másképp. Megnézem a jelenlegi keretet, majd megtekintem a kölcsönben lévő játékosainkat. Egyet ígérhetek, mindenből megpróbáljuk kihozni a legjobbat.

Ezek után pedig szeretném Várhidi Péter pályafutását bemutatni az olvasóimnak. Kezdjük az elején. Várhidi Péter 1958-ban született Budapesten. 1968-ban lett az Újpest igazolt labdarúgója. Édesapja: Várhidi Pál, az Újpesti Dózsa és a Magyar Válogatott egykori kiválósága.

Hogyan élte meg serdülő, majd ifjúsági játékosként, hogy hétről-hétre igazi sztárjátékosokat látott pályára lépni, volt-e kedvenc játékosa illetve, példaképe?
– Igazán én a példaképeket nem nagyon szeretem, de természetesen minden poszton voltak játékosok, akik improvizatívok voltak, és hozzá tudtak rakni a csapat játékához, függetlenül attól hogy védő-e vagy támadó. Több futballista volt, aki elnyerte a tetszésemet, de kimondottan példaképem nem volt.

Milyen poszton futballozott?
– Én az első perctől kezdve – mivel ballábas voltam – balszélső voltam, az akkoriban hiányposzt volt és egészen a serdülő I.-ig azt játszottam. Később Borsányi György találta ki nekem a balhátvéd posztot, de felnőttként néha bal oldali középpályásként is szerepeltem.

Mikor mutatkozott be a magyar első osztályban?
– Amikor édesapám volt az Újpest edzője akkor „csak” kerettag voltam, de ő nem vállalta föl hogy engem a csapatban szerepeltessen, amit utólag jó döntésnek tartok. Akkoriban a sokszoros válogatott Tóth József játszott azon a poszton, amelyen én, őt szinte lehetetlen volt kiszorítani a csapatból és ehhez hozzátenném, hogy soha nem volt beteg, sem pedig sérült. Így végül játékos pályafutásom legvégén, a BVSC játékosaként, az 1991-92-es szezonban négy bajnoki mérkőzést játszhattam.

Kicsit tekerjük vissza az időt. 1981-ben miért távozott az Újpesti Dózsától?
– Ennek egy egész egyszerű oka van. 1980 nyarától megszüntették a tartalék bajnokságot, ami véleményem szerint  egy óriási hiba volt, mivel így közel háromszáz játékos esett ki az NB.I. vonzáskörzetéből. Így csak a nagy csapat kerete maradhatott ahová még néhányan odakerültünk, de édesapám úgy döntött, hogy jobb lesz nekem, ha az NB.II.-es Ganz-Mávagba kerülök ahol egy fiókcsapatot alakított ki az Újpest, nem kevesebb, mint kilencen játszottunk ott az Újpest első illetve tartalékcsapatából.

A Ganz-Mávag csapatában 1987-ig játszott, majd egy szezonon keresztül a Dömsöd játékosa volt, onnan pedig a BVSC -hez igazolt, ahol négy évet töltött el. Hogy történtek az akkori váltások és miért jött el hat év után a Ganz csapatától?
– A Ganz a megszűnés szélén állt, miután én eljöttem még egy évet tudtak játszani. Ezek után volt több ajánlatom vidékről, amit nem fogadtam el, mert családi vállalkozásban egy üzletet nyitottunk, így akkor jobbnak láttam Pest közelében maradni és úgy döntöttem, elmegyek Dömsödre játszani egy évet. Majd elmentem a BVSC –be ami akkor a harmadosztályban szerepelt és nagy terveket szövögettek, Both József volt az edző, és ő vitt oda a csapathoz. Nagyon jó kis csapat alakult ki az ott töltött évek alatt, néhány szezon után már az első osztályban futballozhattunk.

Játékos pályafutása alatt volt-e olyan edző, akire felnézett, illetve akitől a legtöbbet tanulta?
– Hát nekem egyszerű volt a helyzetem, mert apám a legsikeresebb magyar edzők közé tartozik – szerintem a legsikeresebb, de ezen vannak viták -. Hét évet volt edző az Újpestnél, ez alatt négy bajnoki címet, kétszer ezüstérmet, és egyszer bronzérmet szerzett a csapattal, kire nézhettem volna fel, ha nem rá. Több edző keze alatt is dolgoztam, de bennem mindig az volt, ha olyan sikeres tudok lenni, és azokat az erényeket tudom magammal vinni, amit apámtól tanultam akkor sikeres lehetek.

1992 és 1995 között utánpótlás edzőként, majd egy évet másodedzőként dolgozott. Miként indult edzői karrierje, egyáltalán szeretett volna-e edzőként dolgozni játékos pályafutása befejeztével?
– Abszolút nem is gondoltam rá hogy edző leszek, nem is akartam megpróbálni, inkább az üzleti élet felé szerettem volna elindulni. Utolsó évemben, amikor még játszottam, nagyon sokat segítettem be a tartalékcsapatnál. Akkor Lukács Sándor egykori sokszoros válogatott játékos volt a tartalékcsapat edzője, én próbáltam neki segíteni és megbarátkozni a gondolattal, hogy egyáltalán szeretnék-e edző lenni. Amikor abbahagytam a játékot, akkor felkínálták az ifjúsági „A” csapatot, ami egy nagyon nehéz indulás volt edzőként. Az akkori 1974-75-ös korosztállyal kezdtem, nagyon jó kis csapatom volt, a kezem alatt fejlődött például a Bükszegi Zoli, Kiskapusi Balázs, Kriston Attila, Zováth Jani, de nagyon sok játékost sorolhatnék még. Egészen addig dolgoztam velük, még ki nem öregedtek a csapatból. Majd két év után Újpestre mentem, mert közben onnan is hívtak, én pedig úgy gondoltam, hogy az örök szerelem az Újpest hívását el kell fogadnom. Egy évet dolgoztam ott utánpótlás edzőként, aztán az MTK–nál töltöttem egy évet Bicskei Bertalan mellett, úgy gondoltam, hogy csak tanulhatok tőle. A tartalékcsapatot irányítottam, és neki segítettem, mint pályaedző.

Ezek után visszatért Újpestre, ahol először pályaedzőként, majd vezetőedzőként számoltak önnel. A három esztendő alatt komoly eredményeket értek el, és Ön volt a vezetőedzője az ez idáig utolsó Újpesti bajnokcsapatnak.
– Arra az időszakra nagyon jó szívvel gondolok vissza. Az MTK-tól mikor eljöttem akkor Nagy Lacival együtt kerültünk Újpestre, a csapatot ő irányította és úgy gondolta, hogy dolgozzunk együtt. Lacit már játékos koromból ismertem, és nagyon jó kapcsolat volt köztünk, így elfogadtam a hívását. Az első szezonban másodikok lettünk a bajnokságban és úgy gondoltuk, hogy ebből kihozható egy jó folytatás. Aztán valami okból kifolyólag Nagy Lacival szerződést bontott a klub, és ideiglenesen négy mérkőzésre vezetőedzői megbízást kaptam azzal, hogy Fazekas Lászlót hozzák haza Belgiumból, és ő lesz a vezetőedzője a csapatnak. Közben úgy alakult, hogy a csapattal jól szerepeltünk, Fazekassal pedig nem tudtak megegyezni. A játékosok is igényelték, hogy maradjak és így sikerült a bajnoki címet megszerezni, ami nagyon nagy élmény, hiszen az volt az első évem felnőtt edzőként. Az 1998-as kupadöntő viszont egy fájó emlék, hiszen a tavasz folyamán végig vertük a mezőnyt, a bajnokságban eleve hátrányból indultunk – ha jól emlékszem a télen, harmadik helyen álltunk -, talán csak egy vesztes mérkőzésünk volt, az pedig pont a kupadöntő, ahol egy nagyon jó MTK ellen kaptunk ki 1-0-ra. A második évben, gyakorlatilag semmi pénzünk nem volt, egy évet szinte végig vegetáltunk úgy, hogy közben harmadikok lettünk a bajnokságban. Utólag visszaemlékezve nagyra értékelem az akkori helyezést, mivel egy pénz nélküli, a megszűnés szélére kerülő klubnál, sikerült úgy motiválni a játékosokat, hogy azért a dobogót elértük.

Ugorjunk kicsit az időben előre, 2001 tavaszán került a Videoton csapatához. Az ott eltöltött másfél esztendőnek volt pozitív és negatív oldala is. Összefoglalná az ott eltöltött időszakot?
– Nagyon szívesen emlékszem Fehérvárra is, annak ellenére, hogy a vége nagyon rosszul sikerült, aminek különböző okai voltak. Vezetői megkeresésre kerültem a Videotonhoz. Az akkori vezetés úgy döntött, hogy elküldi Csongrádi Ferencet, én utána vettem át a munkát és akkor az volt a cél, hogy maradjon bent a társaság, nagyon nehéz meccsek voltak hátra és a kiesés szélén állt a Videoton. A bennmaradás sikerült is, aztán a következő évre egy kicsit megerősítettük a csapatot, akkor volt hogy több játékos jött Újpestről – például: Terjék Lajos, Szlezák Zoltán -, de máshonnan is igazoltunk néhány jó nevű futballistát, a Vasasból Komódit, a Dunaferrtől Pompert és még sorolhatnám. Nagyon jó kis társaság alakult ki, akikkel az ötödik helyet szereztük meg. Végül 2002 év végén jöttem el, mivel kezdett minden szétesni. Azok a vezetők, akik akkor voltak több részre osztódtak, és nem igazán a csapat munkáját segítették elő, hanem más érdekek játszottak szerepet.

A Fehérvári évek után néhány évig nem vállalt munkát edzőként, ellenben a Sport TV képernyőjén rendszeresen feltűnt. Miért nem vállalt edzői feladatokat azokban az években?
– Amikor még a Videoton edzője voltam, már abban az időben szakkommentátorként dolgoztam a Sport TV-nél. Mikor eljöttem a Fehérvári csapattól, akkor engem az a munka tökéletesen kielégített. A mai napig szeretem a tévézést, úgy gondolom mindig megpróbáltam valami pluszt adni a nézőknek, nekem az egy testhez álló feladatnak tűnt. Nagyon megbarátkoztam az olasz futballal, és gyakorlatilag abban az időben a Sport TV volt az egyetlen ténykedésem. Más munkát nem vállaltam, legfeljebb segítségeket adtam több helyen. 2004-ben Nyíregyházán, ahol Herédi Attila volt a vezetőedző, a vezetőség felkérésére, Attila munkáját segítettem klubmenedzserként, amikor Attilától megvált a klub, akkor én is eljöttem.

Majd 2006 tavaszán a Magyar Labdarúgó Szövetség alkalmazásába került. Milyen pozíciót töltött ott be?
– Az MLSZ megkeresésére igent mondtam, és az utánpótlás vonalon kezdtem el dolgozni. Az 1988. január elseje után született fiatalokkal kezdtem meg a munkát. Nagyon kellemes korosztály volt, sok értékkel, csak hogy néhányat említsek – Vass Ádám, Filkor Attila, Farkas Balázs, Pintér Ádám -. Az akkori U20-as csapattal, 2006. októberében egy Eb-selejtező tornán szerepeltünk Cipruson – amit három győzelemmel meg is nyertünk -. Közben az a változás történt, hogy Bozsik Péter lemondott a szövetségi kapitányi posztjáról, még kint voltunk Cipruson, addig felhívott az elnök úr Kisteleki István, és elmondta, hogy szeretné, ha novemberben a Kanada elleni mérkőzésen én irányítanám a felnőtt válogatottat, így indult a szövetségi kapitányi munkám.

Ami közel másfél évig tartott és a fiatalítás volt a fő irányvonal. Mi volt a cél, illetve hogyan értékeli azt az időszakot?
– Én úgy gondolom, hogy egy koncepció alapján próbáltunk ténykedni az elnökség hozzájárulásával. Elsősorban megpróbáltuk a fiatalokat a csapatba építeni, mivel akkor már évtizedek óta a Magyar Válogatott semmiféle komoly eredményt nem tudott produkálni. Felmértük a helyzetet és arra a megállapításra jutottunk, hogy meg kell próbálni egy olyan csapatot építeni, akik a 2010-es világbajnokságot, illetve a 2012-es Európa-bajnokságot eséllyel célozhatják meg. Mi nagyon jól tudtuk, hogy áldozatokat kell hozni, amik vereségekkel fognak járni, és itt említhetjük a Norvégok vagy a Görögök elleni vereséget, ami be volt kalkulálva a csapat teljesítményébe, attól függetlenül mi töretlenül próbáltunk hinni, abban hogy jó úton járunk. Aztán jött a fordulópont, az olaszok elleni mérkőzés, ahol egy kialakult csapattal, kialakult rendszerrel, és egy kialakult elképzeléssel próbáltunk meg játszani, így sikerült az olaszokat megverni. Aztán egy olyan ötmeccses sorozat jött, ahol sikerült négy mérkőzést megnyerni, és csak a törököktől kaptunk ki, ahol egy egész közvélemény állt mögénk, mivel a Gera Zoli tizenegyes helyett piros lapot kapott. Ezek után azt a visszajelzést kaptuk, hogy jó úton haladunk és nem szabad letérni róla. A világranglistán 28 helyet javítottunk, amire megint csak azt mondom, hogy példátlan és gyakorlatilag előre is léptünk. A Vb sorsolást is ez alapján tartották meg, ahol már a negyedik kalapba kerültünk az ötödik helyett, ami megint csak pozitívum. Szerettünk volna tovább építkezni, de a vezetőség úgy döntött, hogy nem velem képzeli el a folytatást, hanem Ervin Koemannal, aki letért az általunk megkezdett útról, és megpróbálta visszahozni az idősebb játékosokat, amit most már így utólag beláthatjuk, hogy nem jött be.

Miután elmozdították a szövetségi kapitányi posztról, milyen pozíciót töltött be a szövetségen belül?
– A szövetségi kapitányi pozíciómból úgy jöttem el, hogy gyakorlatilag a jó munkámért kineveztek az olimpiai válogatott szövetségi kapitányának. Azt a munkámat már el sem kezdhettem, mert Jámbor László érkezett a szövetséghez és nem tudom miért, de végül úgy döntöttek, hogy nem velem képzelik el a jövőt, hanem a holland Wilco van Buurennel, akit azóta már elküldtek, közben elküldték már Jámbor Lászlót is, tehát beláthatjuk, az sem volt egy jó út. Azt én elfogadtam, hogy a szövetségi kapitányi posztra egy külföldit hoztak, végül is, ha eredményeket hoz, akkor miért ne próbálják meg, utólag talán nem biztos, hogy jó ötlet volt. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy az olimpiai válogatottat nem vihettem, mert én az utánpótlásban, a fiatalokban nagyon bíztam, nagyon szerettem volna a magyar futballnak segíteni.

Tehát az MLSZ –-től távozott 2008-ban. Milyen jellegű munkával töltötte az elmúlt egy esztendőt?
– Abból a pozícióból hova menjen az ember, nagyon nehéz abból váltani. Folytattam a televíziós munkámat és közben vártam a megfelelő lehetőségeket. Az első ilyen megkeresés a Szigetszentmiklósiaké volt, amit örömmel el is fogadtam. Ott olyan közegbe kerültem, ahol a kellemes, baráti, családias légkör mellett, a játékos keret is nagyon motivált. Még csak két hónapja dolgoztam együtt a csapattal, amikor a PMFC vezetősége megkeresett és ajánlatot tett, amit elfogadtam.

Az új kihíváshoz sok sikert szeretnék kívánni.
– Köszönöm.