A közelmúltban Tatabányán jártam, ahol felkerestem a Tatabányai Bányász egykori kiváló labdarúgóját Szabó Györgyöt. Gyuri bácsi készségesen válaszolt az általam feltett kérdésekre, a nosztalgiázásba pedig annyira belemerültünk, hogy beszélgetésünk közel három órán át tartott.

Szabó György 1942-ben született Gútán, ahonnan „hosszú utat” tett meg azért, hogy ismert, illetve elismert labdarúgó váljék belőle. Így utólag elmondható, hogy ez sikerült is neki, hiszen 510 magyar első osztályú mérkőzésével közel 25 évig csúcstartó volt az NB.I.-ben, ami pedig napjainkig egyedülálló, hogy ezt a teljesítményt egy klub, a Tatabányai Bányász labdarúgójaként érte el.

Először arra kértem a Gyuri bácsit, hogy beszéljen a kezdeti lépésekről. Hol és mikor kezdte el a futballt?
- Talán 3-4 éves lehettem, amikor megszerettem ezt a gömbölyű játékszert és elkezdtem futballozni. Majd általános iskolás koromban az iskolacsapatban játszottam, nem is eredménytelenül, hiszen egy alkalommal még az országos úttörő bajnokságot is megnyertük. Tatán játszottuk a döntőt, ahol 2-1-re legyőztük a Tata csapatát. Aztán már ipari tanulóként, az Almásfüzitői Timföld csapatánál lettem először igazolt labdarúgó 1957-ben.

Tehát hivatalosan a labdarúgó pályafutása 1957-ben kezdődött.
- Igen, 1957 és 1959 között az ifiben rúgtam a labdát. Közben 1958-ban volt egy nagyon csúnya balesetünk, éppen mérkőzésre igyekeztünk, amikor elütötte a buszunkat a vonat. A balesetben néhányan meghaltak, ezért át kellett szervezni a csapatot, így 17 évesen bekerültem a felnőtt csapatba, mint balszélső. Született jobblábasként közel egy esztendőt játszottam balszélsőként, senki sem vette észre, hogy nem vagyok ballábas, hiszen majdnem annyira jó volt a bal lábam, mint a jobb. Egyszer aztán az edzőm megkért, hogy jobbszélsőként lépjek pályára, akkor árultam el neki, hogy született jobblábas vagyok. Hát onnantól kezdve csak a jobboldalon játszottam. Akkoriban nagyon sokat gyakoroltam, edzés után szinte mindig kint maradtam a pályán, ahol a lövéseket illetve a beadásokat próbáltam mesteri szintre fejleszteni.

A szülei mennyire támogatták az ön labdarúgói ambícióit, kapott-e tőlük bármiféle segítséget?
- Apám azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák a futballt, a tény viszont az volt, hogy sokszor lerúgtam a cipőm talpát, ezért apám néhányszor elnáspángolt. Egy alkalommal viszont a vasárnapi ebédnél mondja a bátyám, aki rendszeresen kijárt a mérkőzéseimre – anyu kicsit legyenek kedvesek sietni az ebéddel, hiszen a Gyurkának meccse van. Kérdezi – milyen meccs? Bátyám mondja – az öcsi a Timföld felnőtt csapatában játszik és gyorsan ebédelnie kellene, hogy jó erőben legyen a kezdésre. Erre apám azt kérdezi – mit akar ez a taknyos a felnőttek között? A bátyám viszont meggyőzte őket, így végül a szüleim biciklire ültek, és kijöttek megnézni a mérkőzést, ahol két gólt lőttem, a közönség pedig ünnepelt.

Meddig futballozott az Almásfüzitői csapatban?
- 1963 végéig játszottam Almásfüzitőn, ahol engem nagyon szerettek, én voltam a közönségnek a Gyurika, és a játék is nagyon jól ment. Megnyertük a megyei bajnokságot majd pedig az NB.III.-at is, így felkerült a csapat a másodosztályba, én viszont megkaptam a katonai behívót Tatára. Akkor azt hittem, hogy vége a labdarúgó pályafutásomnak, de tévedtem, hiszen csak akkor kezdődött el.

Milyen volt a Tatai katonacsapat, és mennyire segítette az ott töltött időszak a fejlődését?
- Mint mindenkinek akkoriban, úgy nekem is három hónap alapkiképzéssel kezdődött a katonaság. Nem sokkal az alapkiképzés után egy alezredes lép be a körletünkbe – a Szabó és a Maróti honvédot keresem – Maróti volt a balszélső társam Almásfüzitőn. Mondja ám az alezredes elvtárs, hogy mi ketten, holnap jelentkezzünk a sportszázadnál. Természetesen úgy tettünk, ahogy kérték. Az ottani sportszázad összegyűjtötte a jobbnál-jobb labdarúgókat az ország különböző részeiről. Rövid idő elteltével elkezdődött a bajnokság, ahol sorban nyertük a mérkőzéseket, én ismét balszélsőt játszottam. Elérkezett a bajnoki szezon fele és a laktanya parancsnoka szervezett nekünk egy vacsorát, ahol közölte velem – Szabó elvtárs, ön szerzett eddig 15 gólt, ha a bajnokság végére 30-at lő, akkor én adok magának 3000 forintot. Hát eljött a bajnokság vége, én rúgtam 29 gólt és megnyertük a bajnokságot. Elérkezett az évzáró vacsora, a vezér nem felejtette el az ígéretét és felkeresett – Szabó elvtárs, igaz hogy 30 gólban egyeztünk meg és ön eggyel elmaradt tőle, de megnyerték a bajnokságot, a célt elértük, én megadom magának a 3000 forintot, vagy választhat, a Tatabányai Bányász labdarúgója lesz. Én azonnal rávágtam, hogy a Tatabányai Bányászt választom. Másnap jöttek a Tatabánya vezetői, aláírtam az átigazolást, amiért rögtön kaptam 5000 forintot. A kérdésed második részére pedig a válaszom, hogy sokat fejlődtem a katonaság ideje alatt, és véleményem szerint az ottani jó játékomnak tudható be, hogy szerződtetett a Tatabányai Bányász.

Milyen volt a kezdeti időszak Tatabányán?
- Ahogy átkerültem a Bányászhoz, rögtön elmentünk négy hétre edzőtáborozni, ott az edzőmeccseken jól futballoztam, így 1965 tavaszán mindjárt az első fordulóban bemutatkozhattam a magyar élvonalban.

Így közel fél évszázad távlatából, hogyan emlékszik vissza a debütálásra?
- 1965. március 13.-a vagy 14.-e volt, már pontosan nem emlékszem. A Népstadionban játszottunk a Fradi ellen, ahová aznap 55 ezer ember látogatott ki. Már a bemelegítés alatt is több ezren vettek bennünket körül a szoborparkban.

Izgult-e?
- Egyáltalán nem, hiszen óriási önbizalmam volt, és bíztam a gyorsaságomban, mivel nagyon gyors voltam, 10 és fél másodperc alatt futottam a 100 métert. El is akart vinni magával az atlétikai szakosztály a 4×100 méteres váltó országos döntőjére, de a klub vezetői hallani sem akartak róla, pedig szívesen segítettem volna a váltó csapatnak. De térjünk vissza a debütálásra. Amikor kiléptünk a Népstadion gyepére, az a hatalmas tömeg őrjöngeni kezdett, szerintem mondanom sem kell, hogy a Fradit éltették. A mérkőzésen, a Fradi nagy tekintélyű védőjátékosa Dalnoki Jenő, irtózatosan felrúgott, már előtte is látszott, hogy rám utazik. A következő támadásnál viszont elrúgtam a labdát és megkerültem a Jenőt, majd a beadásomból a Bíró Gyula gólt szerzett. Később a Fradi 11-esből egyenlített, így 1-1 lett a vége.

Az NB.I.-es debütálását követően játszott még 509 magyar első osztályú mérkőzést, amivel sokáig csúcstartó volt Magyarországon. Másfelől viszont, ön ezen a több mint 500 bajnokin a Tatabányai Bányász labdarúgójaként futott ki a pályára. Ez a mai napig rekord, és előre láthatólag az is marad még nagyon sokáig. Mi az, amit mindenképpen kiemelne a Tatabányán eltöltött 18 esztendőből?
- Több dolgot is! Elsőként talán azt, hogy 1972-től 10 évig voltam a csapat kapitánya. Aztán az 1973-as, majd az 1974-es Közép-európai kupagyőztes csapatunk nagyon együtt volt. Lakat doktor vezetésével sorra nyertük a mérkőzéseket, mindkét sorozat végén megérdemelten hódítottuk el kupát. Csodálatos ünneplésben volt részünk, tömve volt a stadion szurkolókkal, aki a meccs után a vállukon vittek végig a pályán. De szép emlék még számomra az 1972-es hazai kupadöntő, még annak ellenére is, hogy vesztettünk. Majd pályafutásom végéhez közeledve a bajnoki ezüst és bronzérem, illetve a Real Madrid elleni kupamérkőzések.

Ez utóbbi három eseményről mesélne kicsit bővebben?
- Természetesen.

Haladjunk időrendi sorrendben. Mi történt az 1972-es Magyar Népköztársaság Kupa döntőjében?
- Az ellenfél a Fradi volt, és a döntőre semleges pályán került sor. Véleményem szerint jobbak voltunk a Ferencvárosnál, de balszerencsénkre 2-1-re vesztettünk. Sorsdöntőnek bizonyult, hogy a Kovács Tibi röviden adott haza, amit az Albert Flóri utolért és a labdát a kapunkba pöckölte. Így nyertek.

Lépjünk tovább. 1980-81-es bajnoki ezüstérem, majd az 1981-82-es bajnoki bronzérem, illetve a Real elleni UEFA-kupa meccsek.
- Az 1980-81-es bajnokság szerintem a játékvezetőkön ment el. Akkoriban a fővárosi csapatok óriási támogatást kaptak, még a vidékiek szinte semmit. Csak egy példa: amíg a fővárosi nagycsapatoknak 15-20 büntetőt ítéltek meg szezononként, addig a Tatabányának legfeljebb 2-3-at vagy még annyit sem. Mindenesetre a bajnoki ezüstéremre a mai napig nagyon büszke vagyok. Az 1981-82-es szezonban indulhattunk az UEFA-kupában, ahol összekerültünk a Real Madrid szupercsapatával. A hazai mérkőzésen nagyon érett futballt mutatott be a csapat, ennek pedig a 2-1-es győzelem lett a jutalma. A hangulatról mindent elmond, hogy akkor csak mosolygós embereket lehetett látni a városban, a Real elleni meccs előtt pedig, a stadion befogadóképességéhez mérten sokszorosára rúgott a jegyigénylés. Végül 2-2-es összesítéssel kiestünk, mert a kinti mérkőzést a szó-szoros értelmében elcsalták a bírók. A madridi mérkőzés 18. percében már kiállították a Fejes Ferit, a nagy semmiért. A második félidőben aztán a Kovács Pistát is kiállították, és talán 10 perc lehetett hátra, amikor a spanyolok rúgtak egy gólt, amivel tovább is jutottak. Azon a mérkőzésen volt egy előretörésem. Már az ellenfél 16-osán belül jártam, amikor szó szerint felvágtak, erre a bíró 11-es helyett szögletet ítélt, egyszerűen nem hittem a szememnek. A Real Madrid elleni lendületünk a szezon végéig kitartott, így az előkelő harmadik helyen végeztünk a hazai pontvadászatban.

A sikerek utáni esztendőben viszont váratlanul bejelentette a visszavonulását. Miért?
- Egy nevet említenék: Dalnoki Jenő. Ő volt az ok, nagy szerepe volt abban, hogy én idő előtt befejeztem a labdarúgó pályafutásomat, de azt szokták mondani, hogy halottról vagy jót, vagy semmit, így aztán nem szívesen feszegetném a témát.

Mégis azért mondjon valamit, hiszen nem zárhatom így le a pályafutásáról szóló írásomat!
- Rendben, de csak felszínesen! A Jenő 1982 májusában került Tatabányai Bányász élére, mint vezetőedző. Az 1982-83-as szezon kezdetén már nem is számított rám, holott még néhány hónappal előtte csapat húzóembere és kapitánya voltam. Az is igaz, hogy a 40 évet akkor már betöltöttem, viszont éreztem még magamban erőt a folytatáshoz, fizikailag szinte tökéletes állapotban voltam. Az őszi szezon közepén nem túl fényesen állt a csapat a bajnoki tabellán, így hát a Dalnoki „mester” vezetői nyomásra betett a csapatba, amit én maximálisan megháláltam, és az én jó játékom is segített a csapatnak abban, hogy megkezdjék a felzárkózást a középmezőnyhöz. Az utolsó bajnoki mérkőzésemet a Vasas ellen játszottam 1982 őszén, ahol balszerencsémre rúgtam egy öngólt – egész pályafutásom alatt ez volt az egyetlen öngólom. A téli szünetben végigcsináltam az alapozást és a fizikai teszteken is a legjobbak voltak az eredményeim. A Jenő végig azt hangoztatta, hogy én vagyok az ő embere, és ha egészséges vagyok, akkor nélkülem nem áll fel a csapat. Ennek ellenére elhordott mindennek a hátam mögött, ezért többször durván összeszólalkoztunk, így végül a tavaszi rajt előtt úgy döntöttem, hogy befejezem.

Nem beszéltünk még a válogatottról! Igaz, hogy „csak” egyszer, de ott is pályára lépett.
- Sajnos akkoriban nagyon főváros centrikus volt a nemzeti válogatottunk, így hát vidéki játékosként szinte lehetetlen volt a csapatba kerülés. Kerettag többször is voltam, de keretszűkítéskor mindig megköszönték az addigi munkánkat és hazaküldtek. Mindenesetre a válogatottságról a mai napig felemás érzések kavarognak bennem. Egyfelől büszke vagyok arra, hogyha csak egyszer is, de magamra ölthettem a magyar válogatott szerelését, másfelől viszont keserűség maradt bennem. Nem gondoltam volna, hogy ennyi „gyenge képességű” játékossal kerülök egy csapatba, és egy teljesen amatőr Egyesült Államok ellen kihagyva a helyzeteket és egy 11-est, 2-0-s vereséget szenvedünk.

Játékosként ki volt a legszimpatikusabb edző, akivel együtt dolgozott?
- A Lakat Karcsi bácsival három különböző időszakban dolgoztam együtt, ő egy nagyon diplomatikus ember volt és a futballhoz is értett. Előfordult, hogy ismertette a kezdőcsapatot és felvázolta hozzá a taktikát, majd azt mondta – a többit már beszéljétek meg egymás között, arra hivatkozva, hogy mi jobban ismerjük az ellenfelet, mint ő. Nagyon kedveltem még Hidegkuti Nándort, akkor jött vissza Olaszországból és rövid, de nagyon pörgős edzéseket tartott. Néha beszállt közénk játszani és őszintén megvallva, még akkor is jól tudott futballozni az „öreg”.

Kedvenc játékos, csapat?
- Kedvenc játékosom nem volt, csapat viszont annál inkább! A Honvéd, a Vasas, illetve az Aranycsapat játékáért rajongtam.

Labdarúgó pályafutása befejeztével sem szakadt el teljesen a futballtól. Milyen posztokat töltött be és hol?
- Kezdetben Szakszervezeti Titkár voltam a Tatabányai csapatnál, majd 1985-től én lettem a Technikai Vezető egészen addig, amíg ki nem esett a csapat az NB.I.-ből. Azóta semmilyen szinten nem veszek részt a tatabányai futball vezetésében. Később dolgoztam még egy évet pesten a Vasasnál.

Jelenleg mivel foglalkozik?
- Nyugdíjas vagyok, de a feleségemmel van egy képkeretező-üveges üzletünk és még heti rendszerességgel futballozom a régi társakkal, úgyhogy nem unatkozom.

Azt el is hiszem…

Névjegy:

Név: Szabó György
Születési idő: 1942.04.24.
NB.I.-es mérkőzés/gól: 510/75
Válogatott mérkőzés/gól: 1/-

Csapatai:
Almásfüzitői Timföld SC (1957-63 ősz),
Tatai Honvéd Rákóczi SE (1964),
Tatabányai Bányász SC (1965 tavasz-1982 ősz)

Eredményei:
2-szer Közép-Európai Kupagyőztes (1972-73, 1973-74),
1-szer Magyar Bajnoki Ezüstérmes (1980-81),
2-szer Magyar Bajnoki Bronzérmes (1966, 1981-82),
1-szer Magyar Népköztársaság Kupa Ezüstérmes (1971-72)