A hazai labdarúgás elmúlt 25 évének egyik kiemelkedő egyénisége Márton Gábor. A korábbi 21-szeres válogatott labdarúgó őszintén beszélt pályafutásáról, az őt ért sérelmekről, örömökről, klubcsapatairól, a válogatottról, illetve a magyar labdarúgás negatív és pozitív oldaláról.

Márton Gábor 1966-ban született Pécsen. Labdarúgó pályafutása során több klubnál is megfordult és általában mindenhol kiérdemelte a közönség kedvenc jelzőt, de a Pécsi MFC – ahol közel 10 évet futballozott az első osztályban – szurkolói körében, mondhatni „félisten” volt.

2. rész.

Milyen körülmények között kerültél ki Belgiumba, és hogyan sikerült a Genk csapatába a beilleszkedés?
- Kintről kerestek meg egy menedzseren keresztül. A beilleszkedéssel nem voltak problémáim, hiszen ott játszott a Gyimesi Laci, aki rengeteget segített nekem, ő akkor már két éve kint élt. Ennek ellenére Belgium nem az én világom volt, nem beszéltem a nyelvet, az edző nem engedte, hogy a saját stílusomban játsszak, ezek után úgy gondoltam, hogy eligazolok, így hát közös megegyezéssel felbontottuk a szerződésemet.

Mi történt ezután?
- Hazajöttem és a Budapesti Honvéd játékosa lettem.

Ez mikor történt?
- 1991 őszén.

Szép időszakot töltöttél Kispesten. Összefoglalnád az ott eltöltött közel két esztendőt?
- A Honvédban már 1991-92-es szezon közben mutatkoztam be, ahol végül bronzérmet szereztünk a bajnokságban. A szezon után nyáron, elköszöntek a Mezey Gyuri bácsitól, amit én személy szerint nagyon sajnáltam, hiszen őt a mai napig óriási szaktekintélynek tartok. Majd érkezett a Verebes Józsi bácsi, sajnos ő sem maradt sokáig a posztján. Őt Martii Kuusela váltotta, aki a véleményem szerint az egyetlen külföldi edző, aki eredményt tudott produkálni magyar közegben. Nagyon jó garnitúra volt az a Honvéd, még a kispadon is válogatott labdarúgók ültek. Az 1992-93-as bajnokságot meg is nyertük, amely után óriási ünneplés volt.

1993 nyarán ismét „légiósnak” álltál. Melyik csapathoz igazoltál, és milyen tapasztalatokat szereztél?
- 1993 nyarán, kényszerből a francia Cannes labdarúgója lettem, amit utólag nem bántam meg. Az egykori francia válogatott labdarúgó Luis Fernandez volt az edzőnk. Vele mindenkinek jó volt a viszonya, és újonc csapatként végül a 6. helyet szereztük meg a bajnokságban, ami UEFA kupaindulást ért. Cannes-ban többek között a csapattársam volt Johan Micoud és Patrick Vieira, de ez mellett hétről-hétre olyan világsztárok ellen léptem pályára, mint Zinedine Zidane, Youri Djorkaeff, George Weah, vagy a brazil Rai, tehát az akkori francia bajnokság nagyon erős volt, így igen jó hatással volt rám az ottani közeg.

1994 nyarán mégis hazajöttél és a PMSC-ben folytattad a pályafutásod. Miért?
- Több hazai és külföldi csapattól volt ajánlatom, még a spanyol első osztályú Real Valladolid vezetősége is szerette volna, ha náluk folytatom, ennek ellenére én a PMSC-t választottam. Azt kérdezed, hogy miért? Azért mert hazacsábítottak! Az akkori vezetőség szinte mindent ígért, de semmit sem teljesített.

Ezek után egy rövid ideig csapat nélkül voltál, majd az izraeli Hapoel Kfar Saba labdarúgója lettél.
- Így igaz.

Úgy tudom, hogy nem volt éppen zökkenőmentes – legalábbis a média részéről – az Izraelbe való szerződésed.
- Ez is igaz. A történet a következő: az utolsó válogatott fellépésem 1995 augusztusában volt Siófokon, pont az izraeli válogatott ellen. Én akkor már ismertem az izraeli szövetségi kapitányt, mivel Franciaországban volt egy izraeli csapattársam, akivel nagyon jó barátságban voltam és rajta keresztül ismertem meg a kapitányukat. A kapitány úr már 1994 nyarán egy izraeli klubhoz csábított, de én akkor hazajöttem Pécsre. Viszont a válogatott mérkőzés után – ahol engem választottak a mérkőzés játékosának – ismét ajánlatot tett, és mivel én csapat nélkül voltam, örömmel mondtam igent az ajánlatra. Gyakorlatilag így kerültem ki Izraelbe. A médiában a következő jelent meg: előbb említettem, hogy a válogatott találkozóval egyidejűleg nem volt csapatom. Ezért az újságokban szép kis cikkek jelentek meg akkortájt, hogy én lefizettem Mészöly Kálmánt, hogy behívjon a nemzeti csapatba. Csupa jó indulat!

Ezek után beszéljünk az izraeli időszakról, ahol megfordultál még a Hapoel Petah Tikva és a Hapoel Tel-Aviv csapatainál.
- Én és a családom is fantasztikusan éreztük magunkat Izraelben! Végigjártam a ranglétrát, hiszen egy kis-csapathoz kerültem ki, és ott egy év alatt olyan sztárrá váltam – amit kimerek jelenteni, hiszen az északitól a déli határig mindenhol megismertek – hogy szálloda megnyitókra hívtak díszvendégnek, a családommal együtt, a szurkolók a házunk elé jöttek énekelni, és még sorolhatnám, hogy mi mindenben nyilvánult ez meg. Ezt szavakkal nehéz elmondani, de gyakorlatilag akkoriban azt élhettük – Sallói Pistával, Pisonttal, és a többi magyar légióssal – át kicsiben, mint nyugaton a nagy világsztárok. Gyorsan hozzátenném, hogy nem azért mert nekem kék a szemem, hanem azért mert nagyon sokat tettünk érte. Ha egy mondatban kellene összefoglalni a kint eltöltött időszakot, akkor azt mondanám, hogy sikerekben gazdag, fantasztikus időszak volt. Példaként felhoznám, hogy 50 ezer néző előtt megnyertem az izraeli kupát. Annak idején hiába voltak olyan rosszindulatú megjegyzések, hogy mi homokozunk ott kint, meg lehet nézni, hogy manapság hol tart az izraeli labdarúgás, véleményem szerint, minden szinten előttünk.

1999 nyarától fél szezont a PMFC-ben, majd fél szezont ismét Izraelben futballoztál, majd 2000 nyarán hazajöttél Pécsre, ahol még évekig a csapat vezéregyénisége voltál. Több ajánlat közül miért éppen a pécsit fogadtad el – már nem először pályafutásod során?
- Ismét megkerestek, és én segíteni akartam a PMFC-nek. Szerettem volna úgy befejezni a labdarúgó pályafutásomat, hogy visszavezessük a csapatot az első osztályba, ami sikerült is, így 2004-ben a PMFC labdarúgójaként vonultam vissza az NB.I.-ből.

2004-ben azért teljesen nem vonultál vissza, hiszen futballoztál még fél évet egy osztrák kis-csapatban, a Güssing-ben, majd több mint két évet töltöttél Barcson, az NB.II.-ben. Kérlek, hogy egy-két mondatban összegezd a két kitérőt.
- Az osztrák fél év nem tetszett, nem az én világom volt. Ezzel ellenben a barcsi csapatnál nagyon jól éreztem magam, megkaptam a tiszteletet, és végül ott fejeztem be az aktív játékot, 2007-ben.

Így a vége felé, térjünk rá a válogatottnál eltöltött évekre. 1990 és 1995 között 21 alkalommal szerepeltél a nemzeti csapatban, ahol 1 gólt szereztél. Véleményed szerint, hogy alakult a válogatottbeli pályafutásod, van-e hiányérzeted, vagy pedig tökéletesen elégedett vagy azzal, amit piros-fehér-zöld színekben elértél?
- A mai napig fájó pont, hogy „csak” 21 alkalommal játszottam a nemzeti csapatban, de gyorsan hozzáteszem, hogy nagyon büszke vagyok rá! Szerintem a válogatottban voltak, illetve vannak olyan játékosok, akik sokkal többször szerepeltek nálam, de én azt sem engedtem volna nekik, hogy kipucolják a cipőmet.

Elég erős kritika! Viszont ha már itt tartunk, akkor kérlek, nyilváníts véleményt!
- Az egész pályafutásomat összegezve, azt mondhatom, ha mondhatok ilyet, hogy a tudásomhoz mérten, minden idők egyik legrosszabbul menedzselt játékosa voltam Magyarországon, és ezt kihangsúlyoznám, hogy Magyarországon, hiszen külföldön sokkal több segítséget kaptam bárkitől, mint itthon, és talán ezzel elmondtam mindent, hogy miért is tartunk itt. A szövetségi kapitányok jöttek-mentek, volt olyan, hogy egy edzőtábor után két héttel már 15 „új” labdarúgó volt a keretben, igazi káosz uralkodott akkortájt labdarúgásunkban. A válogatott karrierem is hasonlóan alakult, mint a klubomban, hol játszottam, hol nem. Kint Svédországban, rúgtam egy szép gólt a svédeknek, a következő meccsen egy percet sem játszottam, ez számomra érthetetlen, de biztos vannak, és akkor is voltak olyan érdekek, ami miatt másnak kellett játszania, mert bizonyos játékosoknak kötelező játszani. Én úgy voltam vele, hogy vagy tetszik a játékom, és elismerik azt a tudást amit képviselek, vagy nem. Én sohasem szerettem magamat ajánlgatni. Az hogy én újságírónak fizessek, hogy nyaljak ennek-annak azért, hogy pozícióba kerüljek, az soha sem volt az én stílusom. Szerintem én soha nem tudok kibújni a saját bőrömből.

Köszönöm, hogy megosztottad velem és az olvasókkal őszintén a véleményed. Most kérdeznélek néhány kedvencről. Kedvenc játékosod?
- A régmúltban Törőcsik András volt nálam a sztár, a közelmúltban pedig a brazil Ronaldo.

Kedvenc csapat?
- A PMSC illetve az utód, a PMFC.

Kedvenc edző?
- Mezey György és Luis Fernandez. Velük volt a legjobb a viszonyom.

És végül az edzőség és a terveid. Dolgoztál már id. Dárdai Pál mellett Barcson, voltár már a másodosztályú Kozármisleny illetve a PMFC vezetőedzője is, és utánpótlás edzőként is tevékenykedtél egy ideig. Mit szeretnél a jövőben?
- Szeretnék legalább olyan sikeres edző lenni, mint játékos, de nem tudom, hogy ezt hol fogom megvalósítani.

Sok siker és szerencsét kívánok neked a terveid megvalósításához!
- Köszönöm.

Névjegy:
Név: Márton Gábor
Születési idő: 1966.10.15.
NB.I.-es mérkőzés/gól: 193/15
Válogatott mérkőzés/gól: 21/1

Csapatai:
Pécsi MSC (1977-78),
Pécsi VSK (1978-80),
Pécsi MSC (1980-90),
RC Genk (belga, 1990-91 ősz),
Kispest Honvéd (1991 ősz-93),
AS Cannes (francia, 1993-94),
Pécsi MSC (1994-95),
Hapoel Kfar Saba (izraeli, 1995-96),
Hapoel Petah Tikva (izraeli, 1996-98 ősz),
Hapoel Tel-Aviv (izraeli, 1999 tavasz),
Pécsi MFC (1999 ősz),
Hapoel Ironi Rison (izraeli, 2000 tavasz),
Pécsi MFC (2000-04),
Güssing (osztrák, 2004 ősz),
Barcs (2005 tavasz-2007)

Eredményei:
Magyar Bajnok (1992-93),
Magyar Bajnoki Ezüstérmes (1985-86),
Magyar Bajnoki Bronzérmes (1991-92),
Magyar Kupagyőztes (1989-90),
Magyar Kupa Ezüstérmes (1986-87),
Magyar Ifjúsági Bajnok (1983-84),
Magyar Ifjúsági Kupagyőztes (1984-85),
Izraeli Bajnoki Ezüstérmes (1996-97),
Izraeli Kupagyőztes (1998-99),
Az „év legjobb külföldi labdarúgója” Izraelben (1997)