Csucsánszky Zoltán az 1980-as évek második felének egyik legtechnikásabb magyar labdarúgója volt. Tudását már 17 éves korában a Csepel játékosaként megcsillantotta, hiszen élete első NB.I.-es mérkőzésén gólt lőtt a Fradinak. Néhány évvel később a Videoton futballistájaként lett ismert, illetve elismert labdarúgó.

Az egykori kiváló középpályást, a PMFC stadion utcai klubházának társalgójában kérdezgettem játékos pályafutásáról, a jelenről és jövőbeni terveiről.

Hol és hogyan ismerkedtél meg a futball alapjaival?
- Szigetújfaluban nevelkedtem, mi a futballpályától körülbelül 50 méterre laktunk, ahol édesapám a helyi labdarúgó csapat intézője volt. Igazából abban az időszakban a lakhelyünkön a fiataloknak nem nagyon volt más sportolási lehetőség, csak a futball, így hát minden szabadidőmet felhasználva, órákon át rúgtam a labdát és hamar megszerettem ezt a gyönyörű sportágat. Emlékszem, helyhiány illetve a pálya alkalmatlansága miatt, minden télen, egy 3×5 méteres buszmegállóban futballoztam, később az ottani gyakorlásnak is nagy hasznát vettem.

1978-ban lettél a Csepel serdülő csapatának a labdarúgója. Hogyan kerültél Szigetújfaluról Csepelre?
- Akkoriban bevett szokás volt, hogy NB.I.-es csapatok – vagy azoknak az utánpótlás csapatai – ellátogattak a környékbeli kisebb csapatokhoz, edzőmérkőzést játszani. Így esett meg, hogy a Csepel egyik korosztályos csapata Szigetújfaluba jött egy edzőmérkőzésre. Amint felfedeztem, hogy mérkőzés lesz, azonnal lementem a pályára, ahol mondták, hogy álljak be futballozni, én beálltam és jó benyomást tettem a Csepel vezetőire, hiszen próbajátékra invitáltak. Annak rendje és módja szerint, a következő napon megjelentem Csepelen, ahol részt vettem egy edzésen, majd két nap múlva igazolást kaptam a klub részéről, így hát a Csepel serdülő labdarúgója lettem.

Miként alakult számodra az első néhány esztendő Csepelen?
- Amit nagyon fontosnak tartok, hogy vidéki srácként felkerültem a nagyvárosba. Az első két-három esztendőben napi szinten ingáztam a lakhelyem, az iskola illetve – ha nevezhetem így – az edzőközpont között. Reggel hatkor elindultam otthonról és este hétkor értem haza, ez így ment minden hétköznap. Én ezt nagyon szerettem csinálni, egyáltalán nem éreztem tehernek és szépen lassan odakerültem az első csapat küszöbére. Igaz, hogy rengeteget kellett tenni érte, de imádtam a futballt és 1982-ben, mint fiatal tehetséges játékos már rendszeresen a nagycsapattal készültem.

1982 decemberében mutatkoztál be az NB.I.-ben. Milyen emlékeid vannak a debütálásról?
- Sok sérültje volt akkor a csapatnak, így hát nagy meglepetésemre egyik reggel szóltak nekem az iskolában, hogy délután jelenésem van az akkori Népstadionban a Ferencváros elleni bajnoki mérkőzésen. Izgalom egyáltalán nem volt bennem, hiszen úgy fogtam fel az egészet, hogy egy nagyon jó mérkőzésnek lehetek közeli szemlélője, az már csak hab volt a tortán, hogy játéklehetőséget is kaptam és egy nagyon jó csapat ellen, közel negyvenezer néző előtt nagyszerű győzelmet arattunk, amelyből én góllal és jó játékkal vettem ki a részem. Azt még külön kiemelném, hogy az akkori Csepel nagyon jó játékosokból állt, csakhogy néhány nevet említsek: Kovács Attila, Elekes József, a Kőhalmi, Tulipán, a Kelemen Guszti és még hosszasan sorolhatnám a neveket. Én egy igen jó közegbe, társaságba kerültem be, ahol nagyon sokat tanultam az említett labdarúgóktól.

Közel három év első osztályú rutinnal a hátad mögött, 1985-ben átigazoltál az akkori sztárcsapathoz a Videotonhoz. Milyen volt az ottani közeg, hogy sikerült a beilleszkedés?
- Az egy nagy lépés volt az életemben, hiszen Csepelen egy jó középcsapatban stabil ember tudtam lenni, viszont nekem váltani kellett, tudtam, hogy a Videoton nagyon jó csapat és számítottam rá, hogy eleinte lesznek bökkenők, de úgy gondoltam, hogy ezt a kockázatot vállalnom kell. Egyértelmű volt a számomra, hogy egy UEFA-kupa ezüstérmes csapatnál nem én vagyok a megváltó, de ennek ellenére az 1985-86-os bajnoki szezonban kezdőként illetve csereként már több mint 20 mérkőzésen pályára léptem. Én úgy gondolom, hogy nagyon jó helyre kerültem, hiszen Fehérváron a folyamatosság elvét tartották szem előtt, a fejlődésemet tekintve pedig, csak pozitív dolgokat tudok felsorolni.

Az 1988-89-es szezonban éppen csak lemaradtatok a bajnoki dobogóról. Hogyan értékeled azt az évet?
- Úgy gondolom, hogy abban az évben, egy remekül összegyúrt fiatal társasággal a negyedik helyen végeztünk a bajnokságban, ami önmagában nagyon szép eredménynek számít. Az már más nézőpont, hogy az akkori szabályok nem kedveztek számunkra, hiszen ha bármilyen más pontszámítás folyik – akkor vezették be a három, kettő, illetve az egy pontos rendszert – akkor megnyertük volna a bajnokságot. Összességében remek csapatunk volt, a Petres Tamás barátom lett a gólkirály, én a Népsport – mai Nemzeti Sport – osztályzatai alapján az év játékosa lettem, tehát minden jel arra mutatott, hogy esetleg az azt követő években egy jó és eredményes csapat lehetünk, hiszen az alapokat sikerült leraknunk.

Mivel eredményes szezont zártál, így hát lehetőséged adódott arra, hogy külföldön folytasd a pályafutásodat. Melyik csapat keresett meg?
- A legfontosabb dolog az volt, hogy miután jó szezont zártam, így lehetőséget kaptam, Angliában a Coventry Citynél voltam próbajátékon. Két hetet töltöttem kint, pechemre az utolsó edzések egyikén, egy edzőmérkőzés alkalmával, a szerződés aláírása előtt, a keresztszalagom megsérült, ezáltal nem jött létre az a szerződés. Később nagy szeretettel vártak volna vissza, de én úgy gondoltam, hogy felelőtlenség lenne a részemről, ha sérülten vissza mennék, így hát hazajövetelem után itthon maradtam.

Utólag már okosak vagyunk, hiszen tudjuk, hogy az akkori kiváló erőkből álló Videoton a bajnoki negyedik helyet követő években már nem tudta megismételni azt az eredményt és a csapat húzóemberei közül többen is távoztak a klubtól, többek között jómagad is. Miért nem jöttek az eredmények, illetve te milyen okból kifolyólag távoztál a klubtól?
- A következő évben edzőváltás történt Fehérváron, ott egy olyan probléma alakult ki, hogy a játékosok írtak egy levelet a vezetőségnek, amelyben közölték, hogy a sorozatos rossz eredmények miatt más edzővel szeretnék folytatni a közös munkát, bár én abban a közös munkában nem vettem részt – mivel sérült voltam – de a vezetőség úgy döntött, hogy az akkori meghatározó játékosokat mellékvágányra teszi. Ez később meg is történt. Felépülésem után pedig úgy döntöttem, hogy én ebből az egészből nem kérek és a több játéklehetőség, illetve a jobb közeg reményében fél évre Vácra igazoltam. Az ottani vezetők szerették volna, ha több időre írok alá, de én nem akartam elkötelezni magamat évekre, így kevesebb játéklehetőséget kaptam, amit meg is értek, hiszen ők akkor a jövő csapatát építették. Én nagyon hasznosnak ítélem a Vácon töltött három-négy hónapot, hiszen ott sikerült összeszedni magamat, ami a későbbi pályafutásom szempontjából fontos volt számomra.

Visszamegyünk egy kicsit az időben, hiszen a Videoton labdarúgója voltál még, amikor debütáltál a válogatottban. Hogyan gondolsz vissza a válogatottnál töltött időszakra?
- Az első mérkőzésem 1988. november 15-én Athénban a görögök ellen volt, amikor is 3-0-s vereséget szenvedtünk. A mérkőzés egy örök emlék számomra – természetesen nem az eredmény miatt, hiszen vereséget szenvedtünk – hiszen óriási megtiszteltetés volt, hogy pályára léphettem a nemzeti tizenegyben. Sajnos abban az időszakban voltak az úgynevezett „bunda” problémák és nagyon sok játékos nem utazhatott el a mérkőzésre, így fiatalabb, rutintalanabb csapattal szerepeltünk. Összesen 5 alkalommal játszhattam a magyar válogatottban, amire a mai napig nagyon büszke vagyok. Ez a szám lehetett volna több is, csak hát olyan kiváló kvalitású labdarúgók játszottak velem megegyező poszton, mint a Détári Lajos és a Bognár György, aztán közel egy évig sérült voltam, a felépülésem után pedig Ausztriában folytattam alacsonyabb osztályban, ahonnan esélyem sem volt bekerülni a keretbe.

Tehát 1992-ben Vácról Ausztriába igazoltál. Milyen célból?
- Abban az időben, a magyar futballban rengeteg volt a negatívum, és úgy döntöttem, hogy nem kérek ebből az egészből. Figyelembe vettem a családom megélhetését és azt a szempontot, hogy számomra a futball „szent” dolog, ezért szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba, így Vác után Ausztriában folytattam a játékot.

Hogy érezted magad az osztrákoknál, hány évet töltöttél kint és milyen tapasztalatokkal lettél gazdagabb?
- 10 évet futballoztam Ausztriában. Amikor kikerültem, akkor nem terveztem hosszútávra. Eleinte két-háromnaponta ingáztam Fehérvár és az osztrák csapatom között, én úgy gondoltam, hogy kimegyek egy évre, addig még Magyarországon letisztulnak a körülmények és utána itthon folytatom tovább, de olyan kedvező körülmények közé csöppentem odakint, hogy egy év után meg sem fordult a fejemben a hazajövetel. Itt nem az anyagi dolgokra gondolok, hanem arra a hatalmas szeretetre, megbecsülésre, amit, mint labdarúgó nap, mint nap kaptam, illetve arra a rajongásra, ami az egész sportágat körülvette odakint. Komolyan mondom, hogy élveztem a kinti munkát és mivel egy idő után már nem csak labdarúgóként, hanem edzőként is tevékenykedtem a csapatnál, így kijelenthetem, hogy nagyon jó és nyugodt körülmények között készülhettem a későbbi edzői pályámra.

Tíz esztendő után hazatértél. Hol folytattad a futballt, illetve a kint megkezdett edzői munkát?
- Igazából 2002-ben azért jöttem haza, mert családi tragédia történt, sajnos elhunyt a feleségem és az akkor 12 éves kislányom nevelése teljes mértékben az én felelősségem lett. A futballt, mint játékot, már csak nagyon alacsony szinten, hobbiként űztem és a fő csapásirány az utánpótlás labdarúgásban való edzői feladatok ellátása lett.

Jelenleg a Videoton második csapatánál, Hartyáni Gábor munkáját segíted. Milyen feladatokat láttál el az elmúlt esztendőkben, illetve milyen terveid vannak a jövőre nézve?
- Három éve véglegesen befejeztem a játékot és attól kezdve dolgozom a Puskás Akadémia keretein belül. Remek körülmények között zajlik a munka, nagyon szeretem azt csinálni, amit csinálok, a kollegáimmal kiváló a kapcsolatom, de természetesen én is szeretnék majd az idő előrehaladásával előrébb lépni, többek között a terveim között szerepel a legmagasabb edzői képesítés megszerzése is.

Nincs más vissza, mint hogy sok sikert kívánjak a számodra!
- Köszönöm.

Névjegy:

Név: Csucsánszky Zoltán
Születési idő: 1965.10.17.
NB.I.-es mérkőzés/gól: 154/25
Válogatott mérkőzés/gól: 5/-

Csapatai:
Szigetújfalu (1977-78),
Csepel SC (1978-85),
Videoton SC (1985-1991 ősz),
Vác FC-Samsung (1992 tavasz),
Kirschlag (osztrák, 1992-97),
Grabmark (osztrák, 1997-2002),
Csór TT (2002-03),
Tárnok KSK (2003-07),
Zamárdi (2007-08)

Kiemelkedő eredménye:
A Népsport osztályzatai alapján az 1988-89-es bajnoki szezon legjobb labdarúgója