Tatabányai látogatásom alkalmával, felkerestem a helyi labdarúgás „ezüstkorszakának” egyik meghatározó labdarúgóját, Csapó Károlyt. Két részes írásomban, a korábbi kiváló középpályás szívesen beszél sikeresnek mondható pályafutásának minden apró részletéről.

Csapó Károly „légiósnak” állt és Franciaországba szerződött, ahonnan néhány év után hazatért és a kint szerzett tapasztalatát kamatoztatva, segítette a Tatabányai Bányász csapatát. A 2. rész több kérdést is megválaszol. Például: Hogyan érezte magát Franciaországban? Milyen célokat tűzött ki maga elé mikor hazatért és abból mi valósult meg, illetve mivel kezdett foglalkozni pályafutását követően, továbbá, kik voltak a kedvenc labdarúgói?

1982 nyarán „légiósnak” álltál. Hova, hogyan és ki által sikerült külföldre szerződnöd?
- Annak idején csak engedéllyel tudtál külföldre szerződni. De azon belül is volt egy kikötés, amely szerint minimum be kellett töltened a 30. életévedet, illetve bizonyos válogatottsági számmal kellett rendelkezned. Nekem több helyre is volt ajánlatom, például Belgiumba, Portugáliába, de meggyőződésem, hogy a Bálint Laci sugallatára, Balla György menedzser segítségével kerültem ki Franciaországba, a Toulouse csapatához.

Milyen volt Franciaország, illetve hogy sikerült beilleszkedni az ottani közegbe? Volt-e honvágyad, hiányzott-e a hazai légkör?
- Nekem honvágyam mindig volt, én egy hétnél tovább nem bírtam sehol sem, de így hogy velem volt a család, így azért egyszerűbb volt elviselni. A futballt tekintve az igazság az, hogy bizonyítani kellett, mert ha nem tudtál jóval többet, mint az ottani játékosok, akkor nem is volt rád szükségük, kőkemény profi világba csöppentem. Szerencsém volt, mert hamar befogadtak, ugye a Bálint Laci ott volt és segített a beilleszkedésben, aztán két kiváló francia labdarúgóval – Christian Lopez és Gérard Soler – hamar megtaláltam a közös hangot, ezáltal semmi gondom nem volt a csapaton belül. A magánéletemben szintén zökkenőmentesen haladtak a dolgok, hiszen a fiam akkor volt 9 éves és a tanárjával, valamint az ő családjával sikerült kialakítani egy nagyon jó kapcsolatot, ami a mai napig tart. Majd 1983 nyarán a másodosztályú Grenoble csapatához igazoltam. Hogy miért? 1983-ban új edző került a csapat élére, egy bizonyos Jeandepeux – az érdekesség, hogy ellene játszottam az első válogatottságom alkalmával – és ő odahozott egy svájci Lucien Favre nevű irányítót, aki nemrég még a német Herta edzője volt. Ha pedig az edző az új irányítóban bízik, akkor nekem mi keresni valóm lenne abba a csapatba, így átigazoltam Grenoble-ba. A Toulouse-i csapatnak volt egy szponzora, aki egyben a Grenoble elnöke is volt és az ő közbenjárásával kerültem én a másodosztályú francia klubhoz, amit aztán az életben nem bántam meg. A társak ott is gyorsan befogadtak, az pedig már csak ráadás volt, hogy gyönyörű helyen lakhattunk. A legcsodálatosabb dolog viszont, hogy ott született meg a kislányom. Összességében négy évet játszottam Franciaországban, ahol én és a családom is nagyon jól éreztük magunkat.

1986-ban hazatértél Tatabányára, ami jó döntésnek bizonyult, hiszen 34 évesen ismét a Tatabánya, illetve a magyar első osztály meghatározó labdarúgója lettél. Mi a visszatérésed története?
- Abban az időben én úgy gondolkodtam, hogy 34 éves vagyok, ezért el kell kezdenem építgetni a jövőmet, gondolva a játékos pályafutásom utáni évekre, ezért végül hazajöttünk. Eldöntöttem, hogyha hazajövök és a Tatabánya még igényt tart a játékomra, akkor játszom egy-két évet, ha nem, akkor viszont megpróbálok másfelé orientálódni. Végül meg is állapodtunk a klubbal, igaz hogy számomra nem a legkedvezőbb feltételekkel, de a lényeg az volt, hogy számítottak rám és folytathattam a pályafutásomat, itt Tatabányán. Először csak egy-két évről beszéltünk, de az olyan jól sikerült, hogy végül négy év lett belőle. Tehát 38 éves koromig futballoztam az NB.I.-ben és meggyőződésem, hogy ezt részben a franciaországi „légióskodásnak” köszönhetem, hiszen átvettem az ottani edzésmorált, az intenzitást, a gondolkodást és ez sokat segített, másrészt, itt egy jó kis fiatal csapat volt alakulóban. Őszintén mondom, öröm volt ide jönni és mutatni olyan dolgokat, ami profizmus. Ez lehet, hogy nagyképűen hangzik, de meggyőződésem, hogy ebből ők tudtak tanulni és úgy gondolom, hogy cserébe megbecsülést kaptam a csapattól.

Összességében hogyan értékelnéd a négy évet, illetve 1990-ben miért vonultál vissza?
- Nekem az a négy év tényleg szuper volt, főleg az első kettő, amikor még voltak plusz energiáim. Az hogy ilyen jó csapatban játszhattam, egy Vincze-Kiprich-Plotár csatártrió mögött, az egy igazi ajándék volt számomra. Óriási élmény volt az 1986-87-es szezonban szerzett bajnoki bronzérem, majd az azt követő évadban elért bajnoki ezüst, ami akár arany is lehetett volna. Ha mi „öreg” játékosok egy kicsit jobban odafigyelünk és felhívjuk a fiatalok figyelmét arra, hogy nekünk már nincs több lehetőségünk, de nekik van még bőven sanszuk egy esetleges bajnoki aranyra, akkor szerintem a bajnoki tabella élén végeztünk volna. Ennek ellenére az ezüst is nagyon szépen csillog számomra. Aztán 1990-ben eltörött a karom és ki kellett hagynom néhány mérkőzést, de én nem így akartam abbahagyni. Én szerettem volna még egy évet játszani, de akkor jött ide egy Tornyi Barnabás nevű úriember, aki azt mondta, hogy ő edző és neki nem kellenek az idősebb játékosok, igaz hogy ez utóbbit nem mondta csak éreztette. Mi lementünk az első edzésre, de már át sem öltöztünk, csak a lelátóról figyeltünk. Mondanom sem kell, hogy borzasztó volt számomra a dolog, akkor többen is befejeztük a pályafutásunkat, többek közt a Lakatos Karcsi, a Kiss Imre, a Dombai Bandi és jómagam. Hihetetlenül rossz érzés volt így befejezni. A klub részéről, sem akkor, sem pedig később, annyit sem mondtak, hogy jó napot vagy jó szerencsét, senkit sem búcsúztattak el egy mérkőzés keretein belül. Ezt én már régen megbocsátottam és ugyanolyan Bányász drukker vagyok, mint voltam régen.

Ezek után még levezetésként futballoztál néhány évet és azzal párhuzamosan elkezdtél edzéseket vezetni utánpótlás majd felnőtt szinten. Hogyan telt számodra azon időszak?
- Amikor én hazatértem Franciaországból, akkor úgy gondoltam, hogy be kell iratkozzak egy edzőképzésre, hiszen hittem abban, hogy valamiféle tudást át tudok adni a fiataloknak. 1990-ben végeztem is az iskolával és azzal egyidejűleg, hogy befejeztem az élvonalbeli futballt, felajánlották az ifjúsági csapat edzői posztját, amit elfogadtam. Én úgy gondolom, hogy nem vallottam szégyent és nagyon szerettem a fiatalokkal dolgozni, amíg pedig az ifiket edzettem, addig két éven keresztül hétvégi focistaként kijártam Ausztriába levezetni, hiszen csak úgy egyik napról a másikra nem lehetett abbahagyni a labdarúgást. Egész addig az utánpótlásnál dolgoztam, amíg a nagycsapat nem sodródott a kiesés szélére, akkor az utolsó három fordulóra átvettem a felnőtt csapat irányítását. A csapatot sajnos már senki és semmi nem menthette meg, biztos kiesők voltunk, de úgy gondolom, hogy érdemes volt belekóstolnom abba a levegőbe is. A kiesés után még egy évig voltam a Tatabánya edzője, de a bánya akkor ment tönkre, pénz alig volt, a jobb játékosok elmentek a csapattól, így hát az NB.II.-ből is kiestünk. Akkor úgy döntöttem, hogy megpróbálok még futballozni egy kicsit. Volt itt a közelben, Vértesszőlősön egy kis csapat, ahová lejártam edzeni, majd le is igazoltak és játszottam még néhány mérkőzést. Később fél évig az edzőjük is voltam, aztán úgy éreztem, hogy ebből elég, majd egy ideig még serdülőkkel foglalkoztam, végül lett egy olyan állásom, ami teljes embert kívánt, így hát felhagytam az edzőséggel.

Mivel foglalkozol, illetve foglalkoztál az elmúlt egy-másfél évtizedben?
- 1995 óta csapágyforgalmazással foglalkozom, a futballt pedig öregfiúk szintem űzöm heti rendszerességgel. A Szabó Gyuri barátommal a mai napig játszunk egy öregfiúk bajnokságban és megpróbálunk mindenféle felkérésnek eleget tenni, ha felkeresnek minket. A Tatabánya hazai bajnoki mérkőzéseit is együtt látogatjuk a Gyurival, ahol az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy névre szóló székünk van a stadionban.

Utolsó kérdés: Voltak-e kedvenceid – csapat, illetve játékos?
- Hogyne! Külföldön a Johan Cruyff, aztán Magyarországon a Kocsis Lajos, akinek imádtam a futballját. Vasas drukkerként pedig hihetetlenül tiszteltem a Mészöly Kálmán féle Vasast, egy Farkas Jancsinak a futballtudása hihetetlenül tetszett, annyira, hogy amikor találkoztam vele, majdnem el is sírtam magam. Válogatott labdarúgó voltam már, amikor egy asztalnál ülhettem Farkas Jánossal, akinek megfoghattam a kezét – kezet fogtunk – hihetetlen élmény volt. De játszani egy csapatban egy Kocsis Lajossal, vagy egy Bene Ferenc kaliberű klasszissal, óriási élményt jelentett.

Karcsi, nagyon szépen köszönöm az interjút és hogy megosztottad az olvasókkal életed, egy nagyszerű részét, illetve szeretnék neked további jó egészséget és még sok-sok öregfiúk fellépést kívánni!
- Köszönöm.

Névjegy:

Név: Csapó Károly
Születési idő: 1952.02.23.
NB.I.-es mérkőzés/gól: 315/80
Francia első osztályú mérkőzés/gól: 33/6
Válogatott mérkőzés/gól: 19/1

Csapatai:
Soproni Textiles (1962-74),
Tatabányai Bányász SC (1974-82),
FC Toulouse (francia, 1982-83),
AS Grenoble (francia, 1983-86),
Tatabányai Bányász SC (1986-90),
SV Forchtenstein (osztrák, 1990-92),
Vértesszőlősi ASZVS (1993 ősz)

Eredményei:
2-szeres Magyar Bajnoki Ezüstérmes (1980-81, 1987-88),
2-szeres Magyar Bajnoki Bronzérmes (1981-82, 1986-87),
2-szeres Világbajnoki résztvevő (Argentína, 1978 és Spanyolország, 1982),
A Népsport osztályzatai alapján az 1986-87-es bajnoki szezon legjobb labdarúgója.

Csapó Károly az NB.I.-ben (részletes statisztika – szezon, mérkőzés/gól):

Első NB.I.-es mérkőzése: 1974.08.31. Tatabánya – Videoton 1-1

1974-75:  29/5
1975-76:  23/5
1976-77:  23/6
1977-78:  28/8
1978-79:  22/9
1979-80:  33/16
1980-81:  27/10
1981-82:  26/10
1986-87:  30/3
1987-88:  26/1
1988-89:  26/5
1989-90:  22/2

Utolsó NB.I.-es mérkőzése: 1990.05.26. Siófok – Tatabánya 1-3