Tatabányai látogatásom alkalmával, felkerestem a helyi labdarúgás „ezüstkorszakának” egyik meghatározó labdarúgóját, Csapó Károlyt. Két részes írásomban, a korábbi kiváló középpályás szívesen beszél sikeresnek mondható pályafutásának minden apró részletéről.

Csapó Károly 1952-ben Agyagosszergényen született. Később, a tehetségének és kitartásának köszönhetően, megmutathatta „klasszisát” a tatabányai pályától a Bernabeu stadionig. Közben azonban rendeztek egy világbajnokságot Argentínában, ahonnan felemás érzésekkel tért haza a válogatott tagjaként.

1. rész:

Mikor és hol ismerkedtél meg a labdarúgás alapjaival – kérdeztem az egykori kiváló középpályást?
- Születésemtől fogva Agyagosszergényben éltem, ahol különösen nagy hangsúlyt fektettek a sportra, azon belül pedig leginkább a labdarúgásra. Tulajdonképpen én ott szerettem meg a futballt. Volt egy hatalmas udvarunk, ahol a velem hasonló korú srácokkal, nap, mint nap fociztunk. Aztán 1961-ben Sopronba költöztünk. A nővéremék a Textiles pálya szomszédságában építkeztek, mi pedig hozzájuk költöztünk, így onnantól fogva meg is pecsételődött a sorsom – habár én sohasem bántam meg, hogy akkor így alakult.

Milyen játékerőt képviselt akkoriban a soproni alakulat, illetve hogyan alakult a pályafutásod a klubnál?
- A Textiles akkoriban, hol a megyei első osztályban, hol pedig az NB.III.-ban szerepelt. Én 1962-ben lettem a klub játékosa, és elég korán, már serdülőként bekerültem az ifjúsági csapatba, majd 16 és fél éves koromban már a felnőttek közt rúgtam a labdát. Úgy érzem, hogy onnantól kezdve volt töretlen a fejlődésem, hiszen szinte mindig szóhoz jutottam az első csapatban. Az évek alatt pedig feljutottunk egészen az NB.II.-ig, és közben, többször voltam ifjúsági megye válogatott. Már akkor hívtak több helyre, többek közt Pécsre, Szombathelyre, és Győrbe. A Győrnek alá is írtam, de végül visszamondtam a szerződést.

Melyik győri klubhoz írtál alá, és végül miért nem lettél a klub játékosa?
- A Rába ETO-hoz írtam alá, majd egy kis vita támadt köztem és a klub között, ezért úgy gondoltam, hogy azokkal a feltételekkel én nem tudom azt vállalni, hogy a klub játékosa legyek. Nem sokkal azután, hogy aláírtam, vissza is vontam a dolgot, holott szerettem az ETO játékát, és több labdarúgóval is kiváló volt a viszonyom, többek közt a Póczik Józsival és a Horváth Lacival, de utólag sem bántam meg, hogy nem lettem a Rába ETO játékosa.

Hogyan kerültél végül Tatabányára?
- Mint ahogy mondtam, több egyesület is hívott, de én kishitű ember voltam és nem mertem elfogadni a klubok ajánlatát. Végül 22 éves koromban, amikor a Tatabánya hívott, úgy döntöttem, hogy nem várhatok tovább. Azt mondtam, ha én valaha NB.I.-es labdarúgó szeretnék lenni, akkor 22 évesen bizony bele kell hogy vágjak. Az idő tájt már családos ember voltam, ezért olyan döntést hoztam, hogy az számunkra jó legyen, így hát elfogadtam a tatabányaiak invitálását, és aláírtam a Tatabányai Bányászhoz.

Mikor mutatkoztál be a magyar első osztályban, és milyen érzés volt számodra a debütálás?
- 1974-ben jöttem Tatabányára. A Gellei Józsi volt az edző, és bíztam benne, hogy mivel ő hívott, így nem a tartalékban, hanem az első csapatban fogok futballozni. Ez így is történt. 1974 augusztusában a Videoton elleni 1-1 alkalmával debütáltam az NB.I.-ben, és nagyon örültem annak, hogy bemutatkozhattam a magyar első osztályban, ezzel régi nagy álmom teljesült.

Akkor az 1974-es esztendő felejthetetlen marad a számodra, hiszen rövid idővel az NB.I.-es bemutatkozásod után a Magyar Válogatott mezét is magadra ölthetted. Mit gondolsz, minek vagy kinek volt köszönhető, hogy ilyen gyorsan a válogatott közelébe kerültél?
- Úgy érzem, hogy azok az évek, amit én Sopronban töltöttem, egy olyan edzői gárdával amilyen ott volt, az nagyon jó alapokat adott ahhoz, hogy én az NB.I.-ben szerepeljek, Tatabányán pedig tovább fejlődtem. Nem volt olyan feladat, amit ha kértek, én ne csináltam volna meg, talán egy kis tehetségem is volt a futballhoz, és ezeken felül valószínű, hogy segítettek nekem a háttérből. Nem tudom, hogy ki segített hozzá, vagy ki súgott, de úgy gondolom, hogy néhány mérkőzés után látott bennem annyit a szövetségi kapitány, hogy meg mert hívni engem, egy fiatal játékost, egy rutinos csapatba. Szerintem, ezeknek a dolgoknak összetevője vezetett ahhoz, hogy 1974. december 4-én, Svájc ellen bemutatkozhattam a Magyar Válogatottban.

A válogatott tagjaként futballoztál az 1978-as világbajnokságon Argentínában, majd pedig négy évvel később, tartalékként részt vettél az 1982-es spanyol Vb-n. Milyen volt az argentin világbajnokság – gondolok én itt az előzményeire, magára a Vb-re, illetve így sok év távlatából a véleményedre?
- Azóta sok idő eltelt, így már utólag minden ember okosabb, ezáltal én is. Az 1978-as világbajnokságról a következő a véleményem: A Vb előtt nagyon korán útnak indultunk Magyarországról, elmentünk az Adidas két edzőtáborába, amit én, mint felkészülést, soknak tartottam. A francia Adidas központban csak műfüvön futballoztunk, ahol a válogatott egyik kiválósága, Váradi Béla megsérült, az ő játékára a továbbiakban már nem is számíthattunk, hiszen végleg kidőlt a sorból. Úgy érzem, hogy a felkészülés alatt nem játszottunk megfelelő erősségű csapatokkal, egy kivétellel az pedig Anglia volt, akiktől súlyos, 4-1-es vereséget szenvedtünk a Wembley-ben. Nekem azon a mérkőzésen szerencsém volt, hiszen a padon kezdtem, de a szünetben a Baróti Lajos bácsi megkérdezte, hogy akarok-e játszani, én pedig bátran válaszoltam, hogy igen, azért vagyok itt. Meggyőződésem, hogy ennek következtében játszottam én Argentínában, a kezdőcsapatban. Aztán odaérve Argentínába olyan szituációk voltak, hogy az ember csak nevet rajta, de akkor sem én, sem pedig a csapattársaim nem találtuk viccesnek a dolgot. Nem akarok én senkit sem megbántani, de szinte munkásszálláson laktunk, ami nem egy fényes dolog egy világbajnokság jegyében, de talán ez sem lett volna akkora probléma, ha az első mérkőzés nem úgy alakul, ahogy alakult. A Baróti Lajos bácsinak volt egy olyan meglátása, hogy az első mérkőzésen a rendező ország csapata mindig gyengébben szerepel. Tehát csapatunk arra készült, hogyha az első mérkőzésen odateszi magát, akkor talán el tudjuk kapni az Argentinokat. Az elgondolás a mérkőzésen egy darabig működött is, de aztán annyira túl voltunk spannolva, hogy túlreagáltuk, túlidegeskedtük ezt a dolgot. Ugye történt a két kiállítás, ami hellyel-közzel talán megadható volt, de azt hozzá kell tenni, hogy a Törőcsiket ott rúgták ahol tudták, túlzás nélkül, szinte mindenki belerúgott, aki a közelében járt. Ezután, nem csoda, hogy elvesztette a fejét és kicsit keményebben odalépett, mint kellett volna. A kiállítás után már teljesen elvesztettük a fejünket, a Nyilasi Tibi is elég szépen beleszállt az egyik argentin játékosba, így a végén ő is mehetett zuhanyozni. Szerintem ezek után számunkra már véget is ért a világbajnokság, hiszen mentálisan teljesen összetörtünk. A Kutas Pista bácsi volt akkor az MLSZ elnöke, ő megpróbálta elintézni, hogy a kiállítás ellenére a Nyilasi és a Törőcsik ne kapjon eltiltást, de végül mindkét társamra egy-egy mérkőzés eltiltást róttak ki. Az őket pótló labdarúgók pedig nem tudtak megbirkózni azzal a feladattal, hogy két ekkora klasszist helyettesíteni kell. A Vb előtt az a szóbeszéd járta az ellenfelek körében, hogy a Nyilasit és a Törőcsiket kell kiiktatni valahogy a játékból, mert akkor verhető a Magyar Válogatott. Kijelenthető, hogy a világbajnokság egyértelműen bukás volt csapatunk számára, a magam részéről viszont mindenképpen pozitívumként könyvelhetem el, hogy mind a három csoportmérkőzésen pályára léptem és még gólt is sikerült szereznem.

Kicsit elkanyarodtunk a klubfutballtól, úgyhogy térjünk vissza Tatabányára! NB.I.-es pályafutásod során csak egyetlen klub, a Tatabányai Bányász színeiben léptél pályára, ahol két részben összesen 12 évet futballoztál. A bemutatkozásodról már szót ejtettünk, most kérlek mesélj a Tatabányán eltöltött „első” időszakról.
- Az első 8 évben egy-egy bajnoki ezüst, illetve bronzérmet szereztem a csapat tagjaként. Talán kezdjük az elején. Az 1970-es évek második felében jó kis csapatunk volt, de nem sikerült igazán eredményesen futballoznunk. Az 1980-81-es szezonban viszont kiváló edzőnknek és nagyszerű játékunknak köszönhetően, második helyen végeztünk a bajnokságban, ami addig példátlan volt a klub történelmében. Véleményem szerint, az alapokat már 1979-ben Szentmihályi lerakta, majd jött egy olyan kiváló edző, mint a Lakat doktor – meggyőződésem szerint, ha nem Magyarországon születik, akkor a világ legjobb edzője lett volna – aki nagyon jól összerakta a csapatot. Az ezüstérmes helyezésnek köszönhetően, 1981 őszén az UEFA-kupa sorozatban szerepelhettünk, ahol összekerültünk a világhírű Real Madrid csapatával. Összesítve a párharcot: két mérkőzés után 2-2 lett a vége, de a Real Madrid továbbjutott idegenben lőtt góllal. Annak ellenére, hogy kiestünk, szép emlékeim vannak a két mérkőzésről. Először is óriási dolog volt, hogy egy ilyen nagycsapatot, mint a Real Madrid, Tatabányára tudtunk hozni. Amikor kiderült, hogy velük játszunk, közel 300 ezer jegyigénylés futott be a klubhoz néhány nap alatt, tehát elmondható, hogy a városban kitört a futballőrület. Az hogy idehoztuk a madridi csapatot, az szerencse, hiszen összesorsoltak velük, de az hogy hazai pályán le tudtuk őket győzni, az egy szenzációs dolog volt. Nem úgy álltunk neki a mérkőzésnek, hogy megijedtünk, hanem rögtön az elején letámadtuk őket és meggyőződésem, hogy jól is játszottunk azon a mérkőzésen. Számomra még különlegesebb élményt jelentett a mérkőzés, hiszen szabadrúgásból gólt szereztem. A végeredmény: 2-1! A madridi mérkőzést 64 ezer néző tekintette meg és úgy gondolom, hogy nem nyerhettünk, annak ellenére, hogy ott és akkor nem érdemeltünk vereséget. A játékvezető sajnos több szituációban is tévedett és ellenünk ítélt. Két játékosunkat kiállították, heten vagy nyolcan kaptunk sárga lapot, illetve egy „tuti” 11-est sem ítélt meg számunkra a bíró. Biztos vagyok benne, hogy ott a Real Madridnak kellett továbbjutnia, azt érezni lehetett az egész mérkőzés folyamán. 1-0-ra vereséget szenvedtünk, de óriási élményt jelentett a Bernabeu stadionban játszani, ott ahol Puskás trófeákat nyert. A mérkőzés előtt végigvezettek minket a múzeumban, megmutatták a trófeákat, életre szóló élmény volt számomra. Tehát az UEFA-kupából kiestünk, de a lendületünk kitartott a szezon végéig, így hát egy bajnoki bronzéremmel gazdagodott az éremgyűjteményem, majd a bajnokság befejeztével, 1982 nyarán „légiósnak” álltam.

Következik a 2. rész, amelyben Csapó Károly elmeséli nekünk, hogyan érezte magát Franciaországban, miért jött haza, illetve hogyan élte meg saját maga és a Tatabánya másodvirágzását az 1980-as évek végén. Az írás alján pedig, megtalálható lesz a szokásos „névjegy” amit érdemes lesz átnézni.