Még 2012 nyarán látogattam el Komlóra, ahol találkoztam a komlói labdarúgás két egykori kiválóságával, Bordács Lajossal és Seemayer Károllyal, akik számtalan történettel tették színesebbé az amúgy is napos délutánt.

Hogyan ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival és hol kezdett el futballozni?
Seemayer Károly: – Édesapám is futballista volt, Sopronból igazolt Komlóra. Az Ő példájára, már egészen fiatalon rúgtam a bőrt a grundon, majd hatodikos koromban elkezdtem lejárni edzésekre. 1956-ban lettem igazolt játékos, akkoriban a komlói ifjúsági csapatban futballoztam.
Bordács Lajos: – Iskolás koromban a kézilabdát és a futást részesítettem előnyben, de a foci is szerepet kapott a mindennapjaimban. Egyszer aztán a labdarúgók edzője látott focizni, majd lehívott a helyi futballcsapatba. Ipari tanulóként már igazolt játékosa voltam a Várpalotai Bányásznak, ahol később a felnőtt csapat labdarúgójaként bemutatkoztam az NB.II.-ben.

Miként alakult későbbi pályafutása?
Seemayer Károly: – Nem sokkal később, váratlanul felhívtak a nagycsapathoz, ahol bedobtak a „mélyvízbe” és debütáltam a Komlói Bányász színeiben. Az NB.I.-es bemutatkozásra 1961 augusztusáig kellett várnom, akkor a Dorog elleni vesztes meccsen támadóként léptem pályára.
Bordács Lajos: – Az 1960-as évek elején már ifjúsági válogatott voltam, akkoriban sok csapat szeretett volna megszerezni, hívott a Fradi a Vasas és Komló. Én bizonyos emberek „hatására” 1964 év végén a Komlói Bányászt választottam, de erről nem szeretnék bővebben beszélni. Először a tartalékcsapatban játszottam, majd fél év múlva bemutatkozhattam a nagycsapatban és ezzel NB.I.-es futballista lettem.

Mi az, amire szívesen emlékszik vissza és mi az, amire nem?
Seemayer Károly: – Budapesten készült a válogatott az 1962-es chilei világbajnokságra, Én is benne voltam az utazó keretben. Kerethirdetés után Budapestről hazaúton megfáztam a vonaton, majd másnapra mandulagyulladásom és 40 fokos lázam lett, ezután eléggé legyengültem, így nagy sajnálatomra lemaradtam a világbajnokságról. A kerettagságot pozitívan értékeltem, de azt hogy végül lemaradtam a Vb-ről és ez által a válogatottságról, a mai napig fájó pontja az életemnek. Szívesen emlékszem vissza arra, amikor néhány héttel az NB.I.-es bemutatkozásom után, hazai pályán több mint 10 ezer néző előtt léptünk pályára a Ferencváros ellen. Én balösszekötőt játszottam és 0-1-nél rúgtam egy gólt. A mérkőzés végeredménye 2-2 lett. Sajnos a vége előtt két perccel egyenlített a Fradi, Fenyvesi Máté szabadrúgásból szerzett gólt, de ennek ellenére nagy élmény volt számomra az a mérkőzés. Amire még tisztán emlékszem, hogy a Népstadionban játszottunk az MTK ellen, utánunk pedig a Fradi-Tatabánya találkozót rendezték – ugye ezek voltak a híres kettős rangadók. Elkezdődött a mérkőzés, de a második percben már gólt kaptunk a Bödör Laci – akivel együtt futballoztunk a B válogatottban – elment mellettem és azt mondta,  ma nagyon kitömünk benneteket, Én mondtam neki, jól van Lacikám, legyen igazad, a vége 3-1 lett a javunkra. Amikor vonultunk le a pályáról, akkor odajött hozzám, átölelt és azt mondta, hogy ez nem lehet igaz. Aztán az sem volt semmi, amikor egyik napról a másikra, Seemayerből, Soós lett belőlem! A legszomorúbb az volt az egészben, hogy senki sem szólt, Én is csak a Népsportból értesültem a dologról, de onnantól kezdve, engem a futballal kapcsolatosan mindenhol Soós Károlyként tartottak számon. Ez valamikor 1960 körül történt és a nagynéném sírva hívott fel azzal, hogy Én miért változtattam meg a vezetéknevemet. Fájó dolog még, hogy 1970-ben, 30 évesen már vissza kellett vonulnom, mert a klub vezetése „öregnek” nyilvánított és nem kellettem nekik, Én pedig már más csapatban nem akartam futballozni!
Bordács Lajos: – Az előbb említett ifjúsági válogatottságaimra vagyok nagyon büszke vagyok. Abban a csapatban, többek között a Kocsis Lajossal is együtt futballozhattam, akivel nagyon jó barátságba kerültünk. Aztán a mérkőzéseket tekintve emlékezetes volt, amikor Fehérváron 3-1-re legyőztük a hazaiakat, ahol két gólt lőttem – a harmadikat a Csordás Pisti szerezte. De említhetnék egy Eger elleni mérkőzésünket, szintén idegenben, ahol 12 ezer néző előtt az utolsó percek egyikében szerzett góllal nyertünk 1-0-ra. 1970-ben az MNK döntő is egy nagyon jó mérkőzés volt. Az akkori Újpesti Dózsa teljesen más erőt képviselt, mint a Mi csapatunk – klasszisokkal jobbak voltak – de Én úgy érzem, hogy megszorongattuk őket végül 3-2-re maradtunk alul, mivel abban az esztendőben a Dózsa a kupa mellett a bajnokságot is megnyerte, így kiléptünk az európai kupaporondra és indulhattunk a KEK-ben. Tisztán él az emlékezetemben, hogy a Crvena Zvezda ellen játszottunk. Én mind a két mérkőzésen szerepet kaptam a kezdőcsapatban. Az első mérkőzést hazai pályán játszottuk, ahol sajnos csúfos vereséget szenvedtünk (2-7), szinte a teljes jugoszláv válogatottat felsorakoztató zvezdaiak ellen. Két hétre rá idegenben 2-1-re nyertünk, de ezzel búcsúztunk is a nemzetközi kupaszerepléstől, ettől függetlenül nagy élmény volt a számomra. Igazi negatívumot csak egyet tudok említeni. 1973-ban azt mondták, amit néhány évvel azelőtt a Karcsi barátomnak, mármint hogy öreg vagyok és azzal a lendülettel már el is búcsúztattak a szezon végén. Majd, egy évet még Dombóváron futballoztam.

Mit tart a legjobb eredményének?
Seemayer Károly: – Egyértelműen az 1963-as őszi menetelésünket említeném, amikor „fél” szezonos volt a bajnokság. Az ominózus Csepel elleni mérkőzésen kikaptunk itthon 2-0-ra, ha akkor nyerünk, mi vagyunk a bajnokok, így „csak” negyedikek lettünk, de azt is nagyra értékelem, hiszen abban az időben nagyon erős volt a magyar bajnokság, mindegyik csapatban „hemzsegtek” a jobbnál-jobb labdarúgók.
Bordács Lajos: – Számomra az volt a legnagyobb eredmény, hogy egy olyan jó csapatban, közösségben futballozhattam, mint ami akkoriban itt a Komlói Bányásznál létrejött. Ha mégis ki kellene valamit emelnem, akkor az 1970-es kupa ezüstérmünket említeném.

Volt-e példaképe, kedvenc csapata?
Seemayer Károly: – Nekem a Göröcs János és az Újpest játéka tetszett a legjobban.
Bordács Lajos: – Én Tichy Lajosért és a Honvédért rajongtam fiatalon.

Manapság van-e valamilyen kapcsolatuk a futballal?
Seemayer Károly: – Semmilyen. Velem anno az is megesett, hogy nem engedtek be a stadionba és a rendező odakísért a jegypénztárhoz, hogy vásároljak jegyet. Én úgy gondolom, hogy tettem annyit ezért a klubért, hogy nem ezt érdemlem! A véleményemet, a segítségemet sosem kérték a klubnál, pedig Én szívesen mentem volna, ha hívnak.
Bordács Lajos: – Pályafutásom befejeztével a futballal teljes mértékben megszakadt a kapcsolatom. Engem ugyan nem kísértek el jegyet venni, de a klub részéről semmilyen érdeklődés, felkérés nem irányult felém.

Uraim köszönöm, hogy a rendelkezésemre álltak?
– Ugyan már, Mi köszönjük az érdeklődést – mondták.

A végszó pedig legyen az, számomra elszomorító tény, hogy itt Magyarországon még mindig nem bevett szokás – tisztelet a kivételnek – hogy klubok, minimum egy névre szóló bérlettel megtisztelnék egykori labdarúgóikat.  Én úgy gondolom,  nemes gesztus lenne az egyesületek részéről, beszéljünk itt első, másod, vagy harmadosztályú klubokról.

Névjegyek:

Név: Seemayer Károly
Születési idő: 1940.03.01.
NB.I.-es mérkőzés/gól: 115/6

Csapatai:
Komlói Bányász SK (1956-70)

Kiemelkedő Eredményei:
Magyar Bajnoki 4. helyezet (1963 ősz)

Név: Bordács Lajos
Születési idő: 1946.10.08.
NB.I.-es mérkőzés/gól: 150/20

Csapatai:
Várpalotai Bányász SK (1961-1964 ősz),
Komlói Bányász SK (1965 tavasz-1973),
Dombóvár (1973-74)

Kiemelkedő Eredményei:
Magyar Népköztársasági Kupa Ezüstérmes (1970)