Kiss Sándor az Újpesti Dózsa egykori kiváló labdarúgója, az 1980-as évek első felében, „nagyüzemi” szinten gyártotta, illetve szállította a gólokat, a Megyeri úti lila-fehér szurkolók óriási örömére, akik egy-egy szöglet vagy pontrúgás előtt a „bólints Sanyi” szlogennel biztatták a jól fejelő csatárt.

A gyermekkorában „Kis Csikarnak” becézett játékos, a futball alapjaival Komlón ismerkedett meg, ahol tehetségének és szorgalmának köszönhetően, eredményekben gazdag labdarúgó pályafutás vette kezdetét.

Hol és mikor kezdtél el futballozni?
– Gyermekkoromban Komlón laktam a szüleimmel és ott, már egészen fiatalon szerettem meg a labdarúgást, ami aztán a mai napig meghatározó szerepet játszott az életemben.

Fiatalon volt-e példaképed?
– Több is! Gyerekkoromban engem úgy hívtak Komlón, hogy „Kis Csikar” mivel apró voltam, kisebb, mint a többiek és nagyon jól cseleztem, így hát a Sándor Károly „Csikar” után – aki az MTK és a Magyar válogatott kiválósága volt – kaptam a becenevemet, ebből adódóan ő egy példakép volt a számomra. Aztán volt néhány játékos, akiért még rajongtam, ilyen volt például Albert Flórián, Tichy Lajos, Bene Ferenc, Göröcs János és Farkas János.

Mikor lettél igazolt játékos és hogyan indult el a labdarúgó pályafutásod?
- 10 éves sem voltam, amikor már igazolt labdarúgónak mondhattam magam, majd a lépcsőfokokat végigjárva jutottam el egészen a felnőtt csapatig. Hozzá kell tennem, hogy annak idején nagyon jó edzők foglalkoztak velünk a Komlói Bányásznál. Engem az „Aranycsapat” egykori kiválósága Lantos Misi bácsi karolt fel. Ő nagyon sokat segített nekem, sőt az ő ajánlására hívtak meg az ifjúsági válogatottba is. 1975-ben pedig, Garami József közbenjárásával kerültem a Komlói Bányásztól a PMSC-hez.

Az előbb említetted, hogy szerepeltél az ifjúsági válogatottban. Kikkel játszottál ott együtt és milyen eredményeket értetek el az utánpótlás nemzeti csapattal?
- Nagyon sokat utaztunk a csapattal, mondhatni jártuk a világot! Több tornán részt vettünk és mindenhol eredményesen futballoztunk, az életemnek meghatározó időszaka volt az akkori. Bennem, pozitív értelemben mély nyomot hagyott az 1975-ben Svájcban megrendezett 16 csapatos UEFA-torna, más néven Ifjúsági Európa-bajnokság, ahol a csoportot megnyerve, végül a harmadik helyen végeztünk. Nagy élmény volt, hiszen az volt az első európai színvonalú megmérettetés számomra. Több későbbi kiváló labdarúgó bontogatta szárnyait csapatunkban, csak hogy néhány nevet említsek, ilyen volt Bodonyi Béla, Májer Lajos, Hámori Gyuri, de a csapatkapitányunk Kelemen Guszti is nagyon jó játékos volt.

Még mindig 1975-öt írunk. Tehát átigazoltál a Pécsi MSC csapatához. Hogyan emlékszel vissza az ott eltöltött négy évre?
- Szinte csak szép emlékeim vannak a PMSC-nél eltöltött esztendőkről. Az első év nehéz volt, hiszen akkor esett ki a Pécs az NB.I.-ből, mi fiatalok odakerültünk a csapathoz és a kezdetekben még nem volt meg az összhang, az igazi csapategység, köztünk és az „öregek” között, ezt az is alátámasztja, hogy nem sikerült az azonnali visszakerülés az első osztályba. A következő szezonra Kovács Imre lett az edzőnk, akinél összecsiszolódott a gárda, melynek eredményeképpen fölényesen nyertük a bajnokságot és feljutottunk az NB.I.-be. A magyar első osztályban, 1977 szeptemberében debütáltam és véleményem szerint nagyon jól ment a játék, hiszen az első szezonban 17 bajnoki gólt szereztem. Nagyon szerettem a PMSC-ben futballozni, jó érzéssel gondolok a Pécsen eltöltött évekre.

1979-ben a kor sztárcsapatának számító Újpesti Dózsához szerződtél. Miként kerültél Pécsről a Megyeri útra, illetve hogyan sikerült a beilleszkedned a lilákhoz?
- Úgy gondolom, hogy a Pécsen nyújtott jó teljesítményemnek köszönhetően figyelt fel rám és igazolt le az Újpest. A kezdeti időszak nagyon nehéz volt a számomra, mivel az akkori Újpest tele volt jobbnál-jobb labdarúgókkal, akik 5-ször, 6-szor, 7-szer voltak bajnokok, így nehezen kerültem be a csapatba. Nem volt egyszerű feladat az idős játékosok közé beszállni, hiszen hiába volt valaki tehetséges és jó futballista, az „öregek” rafináltak voltak és nagyon sokat kellett azért dolgozni, hogy elfogadjanak. Én eleinte a sérült Törőcsik helyén kaptam lehetőséget.

Néhány év elteltével azonban a csapat meghatározó játékosa lettél. Ez abban is megmutatkozott, hogy több esztendőn keresztül voltál az Újpest házi gólkirálya. Kérlek, értékeld azt az időszakot is!
- Az első egy-két év után már kellő rutin birtokában, óriási akarat, elszántság űzött engem és dolgozott bennem, hogy megmutassam, igenis képes vagyok felnőni a feladathoz és megoldani a rám bízott dolgokat, a játék irányítását és a góllövést. Én azt gondolom, hogy a rám bízott feladatot sikeresen megoldottam, nyilván voltak buktatok, problémák, gondolok itt arra, amikor megműtötték a gerincemet, de úgy érzem, hogy azon is sikerült hamar túltenni magam, hiszen szerencsés kimenetelű volt az egész és így könnyebben átvészeltem a dolgot. Összességében azt mondom, hogy nagyon szép és sikeres volt számomra az Újpesten eltöltött hét év. Azt kell, hogy mondjam, rengeteg jó barátot és embert ismertem meg Újpesten, sokan tudják azt, hogy a Törőcsik Andrással nagyon jó barátságba kerültünk, de említhetném Sarlós Bandi, Tóth Józsi és Herédi Attila nevét is. Nem csak játékostársak, hanem barátok is voltunk. A hét év alatt a bajnokságban igazán kiugró eredményt nem sikerült elérnünk, de nyertünk két kupát, kiváló csapatok ellen játszhattunk a nemzetközi kupákban, illetve a felkészülési időszakban Dél-Amerikában, Japánban és még sok csodálatos helyen jártunk. Tehát tartalmas volt számomra az Újpesten eltöltött hét esztendő.

Egy kicsit még az Újpestnél maradva. Hogyan viszonyult hozzád a Megyeri úti közönség?
- Én úgy éreztem, hogy szerettek. Ha szöglethez vagy pontrúgáshoz készülődött a csapat, akkor többször kórusban biztattak, hogy „bólints Sanyi”- mivel elég jól fejeltem és sok gólt szereztem fejjel. Véleményem szerint a szurkolók azokat a labdarúgókat szeretik, akik játsszák ezt a játékot, persze van ebben sok harc és küzdelem is, de ezt az egész futballt úgy találták ki, mint játék és ebből adódóan, akik könnyedén játszanak, mint a Törőcsik Andris, ők előbb belopják magukat a közönség szívébe, mint egy átlag labdarúgó. Nekem szerencsém is volt, mert nagyon egy hullámhosszon mozogtunk az Andrissal, ismertük egymás minden gondolatát, jó volt köztünk az összjáték, így sok gólt szereztem az ő átadásaiból is.

Az Újpesti Dózsában nyújtott jó játékodnak köszönhetően a Magyar válogatottba is bekerültél. Mikor hívtak meg először a válogatott keretbe, illetve számodra milyen érzés volt a válogatott kerethez tartozni?
- A válogatott keretbe 1982 szeptemberében hívtak meg először, a Törökország elleni barátságos mérkőzés előtt. Végül a törökök ellen csereként debütáltam és gólt is lőttem az 5-0-ra megnyert mérkőzésen. Utána sokáig csak kispados voltam, hiszen olyan játékosok voltak előttem a sorban, mint Fazekas Laci, Nyilasi Tibi, vagy éppen Törőcsik Andris. Például volt olyan, amikor a franciák ellen a Törőcsik Andris és jómagam is a kispadon kezdtünk, végül aztán az Andrist becserélték engem pedig nem. Egy másik alkalommal így nézett ki a kispad: Disztl Péter, Nagy Antal, Róth Antal, Szokolai László és én, képzelheted milyen erős volt a keret! Nagyon nehéz volt abban az időben bekerülni a csapatba! Nekem a második szereplésemre több mint egy évet kellett várnom. 1983 októberében itthon játszottunk Eb-selejtezőt a Dánia ellen, ahol kezdőként léptem pályára és az én találatommal nyertünk 1-0-ra. A válogatott keretből végérvényesen akkor estem ki, amikor 1984-ben az osztrákok ellen játszottunk Vb-selejtezőt és én az előtte lévő hétvégén a Tatabánya elleni bajnoki mérkőzésen bokaszalag szakadást szenvedtem. Másnap megyek a válogatott összetartásra és Mezey Gyuri bácsi – látva a bokámat – megállapította, hogy így nem tudok játszani egy jó ideig, ezért behívta a keretbe Kiprich Józsit, aki olyan nagyszerűen játszott, hogy „bent ragadt” a csapatban, nekem pedig már soha nem sikerült visszakerülnöm a keretbe. A szerencse akkor nem állt mellém, tehát egy ilyen „apróságon” is múlhat egy válogatott karrier, hiszen lehettem volna többszörös válogatott és ez által elérhettem volna nagyobb sikereket is. Ettől függetlenül a válogatottság számomra szép emlék és büszkeséggel tölt el, hogy 2 mérkőzésen 2 gólt szereztem és nem is játszottam végig mindkét mérkőzést, hiszen az elsőn csak csereként álltam be.

Folytassuk a klubfutballal! 1986-ban mi késztetett arra, hogy elhagyd szeretett klubod és a spanyol másodosztályú Cartagena csapatához igazolj?
- Az utolsó újpesti szezonban már nem volt olyan a viszony a klubvezetés és köztem, mint korábban. Nem akarok ebbe mélyen belemenni és nem szeretnék én ezzel bárkit megbántani, úgyhogy csak annyit emelnék ki az egészből, hogy a vezetőség úgy gondolta, hogy én kiöregedtem, egyszóval „leöregeztek”. Próbáltak fiatalítani, beépítettek több fiatalt is a csapatba, akikkel én már nem találtam meg úgy, de még fele annyira sem az összhangot, mint a Törőcsikkel. Tehát több összetevője is van a dolognak, én úgy gondolom, hogy akkor és ott vezetői problémák voltak. A szerencsém az volt, hogy külföldön ismertek és az Újpest külföldi útjait egy spanyol menedzser szervezte, így az ő segítségével találtam magamnak csapatot, de mivel még nem töltöttem be a 30. életévemet, így itthon egy különleges engedélyre volt szükségem, hogy külföldre igazolhassak, amit aztán a Göröcs János közbenjárásával, a BM-en keresztül megkaptam. Hát így kerültem a Cartagena-hoz.

Ahol két éves szerződést kötöttél, de csak fél évet töltöttél kint, majd hazajöttél. Miért?
- Az egy érdekes szerződés volt, hiszen olyan megállapodást köttetett, hogy a spanyolok négy egyenlő részben, félévente fizetik ki az Újpestnek a vételáramat. A probléma már ott kezdődött, hogy a spanyol klub részéről a vételáram első negyedét sem fizették ki. A klubnál a tulajdonos üzleti vállalkozásai csőd közeli helyzetbe kerültek, így mi játékosok sem kaptunk fizetést, enyhén fogalmazva is mostoha körülmények voltak. A pályánk sem volt a legjobb állapotban, sőt a lakást is magunknak kellett rendeznünk, az orvosi ellátás pedig olyan rossz volt, hogy a terhes feleségem szó szerint hazamenekült, így 1987 év elején hazajöttem.

És nem az Újpesti Dózsában, hanem Zalaegerszegen folytattad a pályafutásodat. Mi ennek a története?
- Az Újpest sem ragaszkodott hozzám és én sem éreztem azt, hogy szükségük van rám, tehát úgy döntöttem, hogy máshol folytatom. Kérőben nem volt hiány, több csapat is keresett. Végül a Zalaegerszeg ajánlatát fogadtam el, ahol a tavaszi szezonban csak néhány mérkőzést játszottam. Érdekes dolog volt számomra, ami csak később derült ki, hogy nem azért szerződtettek, hogy játsszam, hanem azért, hogy a rivális csapatok közül egyiket se erősítsem.

A fél éves zalaegerszegi kitérő után hogyan kerültél az NB.III.-as Oroszlányi Bányászhoz?
- Annak idején volt egy olyan szabály, ami tömören így szólt: aki az NB.I.-ből az NB.III.-ba igazol, az után a klubja nem kérhet pénzt. Mivel nálam az volt, hogy az Újpest mindig pénzt akart értem kérni és ezáltal velem is rendszeresen kiszúrtak, ezért úgy döntöttem, hogy több társamat követve az NB.III.-as Oroszlányi Bányászhoz igazolok. Úgy egyeztem meg velük, hogy bármikor elmehetek, ha találok magamnak másik csapatot. Fél évig voltam az Oroszlány labdarúgója, majd Finnországba igazoltam.

Hogyan kerültél Finnországba? Meddig futballoztál az északi országban, és hogy érezted magad?
- A volt játékostársam, Kolár Endre kint játszott Finnországban és az ő segítségével próbajátékon vettem részt, ahol megfeleltem. A színvonal gyengébb volt, mint nálunk, de erőlétben felvették velünk a versenyt. Finnországban bíztak bennem, amit én sok-sok góllal háláltam meg. A kint töltött négy év alatt nagyon jól éreztem magam és anyagilag is megtaláltam a számításaimat.

Végül négy év után miért jöttél haza?
- Felajánlották a finnek, hogy maradjak, mint játékos-edző, később pedig edzőként számítottak volna rám, de én úgy döntöttem, hogy hazajövők és belevágok a vendéglátóiparba és nyitottam egy sörözőt, levezetésként pedig közel fél évet még játszottam a PEAC csapatában.

Visszavonulásod után egy ideig edzőként is dolgoztál. Beszélnél edzői tevékenységed állomásairól?
- Egy régi barátom megkért, hogy segítsek neki, így elvállaltam az akkori megye II.-es Kozármisleny edzői posztját, majd több mint három évig irányítottam a PEAC csapatát, amellyel megnyertük az országos főiskolai bajnokságot. Később Siklóson voltam közel három évig, majd a PVSK-t irányítottam egy rövid ideig. A PVSK után Komlóra kerültem, de akkor betegedett meg a feleségem, így jó időre felhagytam az edzőséggel. Néhány évvel ezelőtt ismét dolgoztam Siklóson egy rövid ideig.

Jelenleg mennyire vagy benne a labdarúgás vérkeringésében?
- Évek óta az Újpest és a Magyar válogatott öregfiúk csapataiban rúgom a bőrt és minden meghívásnak próbálok eleget tenni. Legutóbb tavaly ősszel Nagyváradon vendégszerepeltünk, egy jubileumi rendezvényen léptünk fel, a Nagyváradi klub 100 éves évfordulójára rendezett mérkőzésen, ami nagy élmény volt számomra, hiszen Budapestről egy 424-es nosztalgia gőzőssel utaztunk Nagyváradra. Gyakorlatilag az ünneplés már a vonaton elkezdődött, hiszen rengeteg szurkoló kísért el minket, így a beszélgetés a szurkolókkal, a közös fotók és a dedikálás nem maradhatott el. Tehát nagyon jó hangulatban érkeztünk meg Nagyváradra, ahol annyi ember várt bennünket, hogy alig tudtunk leszállni a vonatról. Mazsorettek, fúvószenekar és hazai illetve román futballvezetők fogadtak minket. Megható volt az a szeretet, ahogy irántunk megnyilvánultak az emberek, csodálatos volt!

Mik a terveid a jövőre nézve?
- Egy, ami biztos: Edzőként nem szeretnék dolgozni! Magyarországon jelenleg az edzők kiszolgáltatott helyzetben vannak, én pedig ebből nem kérek. Viszont el tudnám képzelni magam bármilyen sportvezetői pozícióban, amivel segíteni tudnám a magyar labdarúgást, ötleteim, ambícióim vannak, de azt tapasztalom, hogy nincs rám, ránk, a korosztályomra szükség.

Sok sikert kívánok neked ahhoz, hogy sikerüljön a terved és elinduljon a magyar labdarúgás felfelé, egészen addig, amíg el nem éri azt a pozíciót, ami a régmúlt eredményeit figyelembe véve a futballunkat megilleti!

Névjegy:

Név: Kiss Sándor
Születési idő: 1956.11.02.
NB.I.-es mérkőzés/gól: 224/82
Válogatott mérkőzés/gól: 2/2

Csapatai:
Komlói Bányász SK (1966-75),
Pécsi MSC (1975-79),
Újpesti Dózsa SC (1979-86),
FC Cartagena (spanyol, 1986 ősz),
Zalaegerszegi TE (1987 tavasz),
Oroszlányi Bányász SK (1987 ősz),
Espo BK (finn, 1988 tavasz-1989 ősz),
Hanko IK (finn, 1990 tavasz-1991 ősz),
Pécsi EAC (1992 tavasz)

Eredményei:
Ifjúsági Európa- Bajnoki Bronzérmes (Svájc, 1975),
Magyar Bajnoki Ezüstérmes (1979-80),
2-szeres Magyar Népköztársaság Kupagyőztes (1981-82, 1982-83),
Magyar Népköztársaság Kupa Ezüstérmes (1977-78)